Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1918 (61. évfolyam, 1-52. szám)

1918-04-28 / 17. szám

valósítanunk, oly szűkre szabjuk, mint, a kormány által a ..napi" megélhetésre kiszabott szűk élelemporcziót. Egyelőre teháT én is két rövid megjegyzést fűzök B. I. nagyon okos és igazán praktikus czélt szolgáló ezikkéhez. Minden erőnkkel oda kell törekedni, hogy a háború végeztével minden egyházmegye a legelső és legfontosabb kötelességének tekintse, hogy kivegye a belmissziót, mint „magánügyet", az egyes lelkészek kezéből, s tegye azt az egyházmegye legfontosabb közügyévé. Szívesen aláírom azt is, hogy a legelső közügyévé. így egyszer s mindenkorra megoldódik az a kényes ügy, hogy szabadelvű felfogásukkal némelyek nem tudják összeegyeztetni e munkát s mások pedig, olyan magamkorú kollegáink, a bel misszió palástjába takarózva ítéletet mondanak elevenek és holtak felett. Azt kell mondanunk, hogy majdnem minden lelkész végzett eddig is valamilyen belmissziói munkát, ha ennek lényegét tekintjük. Legfeljebb a mérték volt a különböző, amivel egyik és másik lelkésztársunk a munkát mérte. Hány egylet s abban is hány vezéregyéniség állapított már meg más mértéket. Ha meglesz az egyenlő mérték, a munkások tudják mihez tartani magukat, az itéletmondók pedig rendelkeznek az ítéletnél a bíró egyik legfontosabb kellékével, a tárgy és helyi ismerettel. Bármilyen fontos is, hogy ez ige testté legyen, de a háború végéig evvel várhatunk. Azt hiszem, ebbe B. I. is belenyugszik. Sajnos, hogy B. I. csak most látja meg. — ez a második megjegyzésem — amit mi már régen láttunk, s amit ő így fejez ki: ..Mi magunk, akik ilyen mozgal.mak élén állunk, a legnagyobb aggodalommal gondolunk arra, hogy mi lesz belőlük, ha minket elszólít az TTr és talán oly lelkész kerül a helyünkbe, aki konzervativizmusból. vagy elveiből kifolyólag nem hajlandó folytatni azt, amit mi kezdettünk. Rettegünk attól a gondolattól, hogy a mi vetésünk nyomán baptisták, adventisták, vagy egyes független egyesületek arassanak." Az aggodalom indokolt. A veszély megvan. Ennek elhárítására már most kell megtenni a szükséges lépést. Ennél nem várhatunk a háború végéig. Törik a frontunkat. Bármely pillanatban kézi tusára, kerülhet a dolog. Sajnos, sokszor tapasztaltam, hogy az olyan magam korú, vagy még ifjabb hősei a belmissziónak, rendesen ezzel kezdik működésüket: ..Én az evangéliumot hirdetem . . ." s alig érnek egy futamatnyira már megállapítják, hogy az előd nem az evangéliumot hirdette, s alig kell haladni az ifjú hősnek még egy futamatnyira, már a körülötte csoportosuló pooesiola ..meirtért" tasriai a 30—40, sőt 50 éves becsületes lelkészi szolgálatban megőszült, a legideálisabb ker. családi életet élő öreg pásztorra is, mint meg nem tértre rá sem néznek, prédikálását meg nem hallgatnák s ha csak alkalom kínálkozik, inkább hát mögött azonban, mint szembe megmondogatják: „ö kigyelme soha se hirdette nekünk az evangéliumot," Ezt, a, kifejezést nem maguktól találják ki az atyafiak. Nem is a Szent Lélek tanítja, vagy súgja nekik. Hanem az ifjú bojtár. Nem kell attól félni, hogy a belmisszió derék munkásainak vetését a baptizmus stb. aratja le. Az alkalmi munkások vetését igen. De ez ellen ez idő szerint egy óvszer van. Hasson oda minden igazán az egyház érdekét és előhaladását, felvirágozását a szívén viselő, ez idő szerint az evangéliumi mozgalmakat tápláló, irányító egyesület, különösen azoknak lelkes vezető gárdája, kik, jól tudom, nem azonosítják magukat a belmisszió ez alkalmi hőseivel, munkásaival, hogy munkálkodásuk kiindulásánál semmi egyebet, csak a tónust változtassák meg, vessék le a szeretetlenséget, amely lenézőleg tekint minden ,,meg nem tért" lelkipásztor társa felé, ne azzal kezdjék a munkát, hogy az előttük járók semmit se tettek, az evangéliumot nem adták a szomjazóknak, legfeljebb prédikácziót szavaltak, politizáltak és személyeskedtek. (Köztudomású, hogy ez utóbbi az ev. egyletek berkeiben teljesen ismeretlen!?) Régen akarom közzétenni azt a hosszabb czikkemet valamelyik egyházi lapba, vagy folyóiratba, melyben azt mutatom ki, hogy igazán nem szolgált rá az 1850— 1890-ig élt magyar protestántizmus azokra a vádakra, amelyet széltében-hosszában fejéhez vagdosnak. Várom e tárgyban különben a Szinok kollega beígért czikkét is, meg a háború végét is, de annyit már most is leszögezek, amit ott konkluzióképen levezetek: nyugodtan hajthatjuk le mi ifjú hősei és akarnokai a belmissziónak a fejünket, ha az egyház barázdáiba annyi igaz magot vetünk, mint amennyit az általunk úgy lecsepült, már jórészt jobb létre szenderült lelkészek az akkori felfogás szerint az egyház fennmaradását legjobban biztosító barázdákba vetettek! A barázdák mások. De a munkások is. Soknak olyan alkalmi, reklám szaga van. Hangjuk az más. Az nagyon régi: ,,Nem vagyok olyan, mint egyebek . . ." Engem ez a hang bánt, ezt hagyassák el az illetékesek . . az evangéliumi szeretet erejével . . . akkor nem aratnak a baptisták stb. Erre a nyesegető munkára is csak addig kérjük a. vezéregyéniségeket, míg B. I. terve megvalósulhat, míg az egyházmegye veszi kezébe az ügyet. Bár holnap lenne már! //) Okos Gy. BELFÖLD. Falusi levél. Kedves Szerkesztő Uram! Igen sajnálom, hogy oly mulandó egy-egy czikkben megjelent gondolat élete. Szó — szellő. Ha elolvassák, azt mondják: ez okos dolog, vagy nem okos dolog! Ezzel elintézték a czikk dolgát. Talán csak Zoványinak sikerül olyat mondani vagy írni, amitől minden léleknek — legalább is ökölbe szorul a keze és elszorul — a szíve. Az aktivitásból azonban — ez se elég.