Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1918 (61. évfolyam, 1-52. szám)
1918-03-10 / 10. szám
el hatalmas programmbeszédét, a melynek elején megköszönve a bizalmat, reámutatott arra a nagyszabású restaurácziós reform-munkára, a melyre az egész országnak, de különösen Erdélynek oly nagy szüksége van. Különleges magyar nemzeti közgazdasági és kultúrpolitikának kell érvényesülnie, niondá, Erdélyben, a hol a nemzeti fejedelmek, „Erdély aranykora" óta folyt a magyarságnak tudatos, vagy tudatlan gyengítése. Erre a magyar nemzeti kultúrmunkára kell Erdélyben kezet fognia az egész magyarságnak, politikai pártállásra, felekezeti különbségre való tekintet nélkül. Erre a munkára kell megadnia az államnak a szükséges anyagi eszközöket. A papság helyzetén is ebből a szempontból kell segíteni, ki kell azt emelni abból a megalázó megítélésből, a melyet Iétminimumos kongruatörvény alkalmaz reájuk nézve. Hiszen, mondá, megalázó dolog, hogy a lelkipásztor munkáját nem munkás értéke szerint, hanem a munkásnak éhenhálástól való megmentéséig értékeljék. „Fel kell fedezni a falut — így szólt — s a falusi életet, melyre a papság működésének súlypontja esik, az államnak jobban meg kell becsülnie népében és munkásaiban. Valósággal fel kell fedezni újra a falu értékét, melynek népe az az őstalaj, a miből a nemzet megújulásának erejét meríti. A nagyváros kohó, mely felolvaszt magában minden eredetiséget; eredeti termése csak a falunak van, mely testben-lélekben egészséges népéből folyton megújítja a nemzet elhasznált energiáját. A város népe hajlik az internáczionálizm 11 sra; a falué nemzeti mivoltában él. A város népének hazafiságát meg kell tartani; a faluét fel kell használni! „Oh, hogy ennek a népnek oktatásügye Erdélyben nagyrészt kisiklott kezeink közül! A rövidlátó kultúrpolitika rajtunk bosszulta meg magát, kik népiskoláink nagyreszét s velük több mint három millió vagyonunkat állami kezelésbe adtuk, hol most nem egyszer a mi szellemünkkel idegen szellem vert tanyát s lett erősségünkből gyengeségünkké, míg mások később az állam segítségéve] erősíthették meg faji és egyházi végváraikat iskoláikban ! E szomorú tény egyházunk belügyeire fordítja tekintetünket. És itt meg kell állapítanunk, hogy belső ós külső bajaink legnagyobb része onnan ered, mert társadalmunk csak névleg keresztyén, de a Krisztus evangéliumának sója nem hatotta át, sőt idestova a só megízetlen ülése fenyeget. A keresztyén élet- és világnézet már csak templomainkban otthonos, színes, ünneplő ruha, de az életet az anyagi érdekharcz. pogánysága irányítja. A személyiségek helyett a dolgok uralkodnak s mi, kik a keresztyén szabadságban a dolgok uraivá hivattattunk, tényleg a személytelen dolgok rabszolgáivá lettünk. Társadalmunkban annyira hiányzik a személyes, benső lelki élet, hogy ebben a régi pogány világ is megszégyenít. Fel kell hát újra fedezni az Istenben élő, hívő, bízó ember értékét, jellem- és munkaerejét s hivatásérzete által a közre gyakorolt nemesítő hatását. „Vissza a Krisztushoz!" — hogy a benne újjászületett ember energiáiával tudjunk misszionáriusai lenni a magyar földön Isten országának. A theoretikus keresztyénséget fel kell váltania a praktikus keresztyénségnek. A prédikácziónak „templomi tanításiból vagy „egyházi szónoklat"-ból át kell alakulnia a Krisztusban megjelent isteni kegyelem újjászülő és megszentelő erejéről való bizonyságtétellé; a csak ismereteket közlő iskolai tanításnak az Isten természeti és szellemi világának egységes rendjét szemléltető s ebben Isten világítéletét hirdető vallástételnek, a melyből megtanulja az intelligens ifjúság, hogy az életmunkára egyedül ennek szolgálata érdemes. A liturgus pap helyét el kell foglalnia a prófétának és mindenek felett a pásztornak, a „jó pásztor"-nak; a tanítóból hadd legyen ismét „mester" és a tanárból „profeszszor" — vallásttevő." ígérte, hogy ezt a prófétaságot, pásztorkodást ismeri hivatásának, hogy ajtaja, szíve mindenki számára nyitva lesz örömben, bajban egyaránt. Néhány szóval reámutatott a ref. országos zsinat revíziós munkájára. Feladata lesz a zsinatnak: a női szolgálatnak gyümölcsözőbb alkalmazása, különösen a hitoktatás és a gyülekezeti pasztorizáczió terén, a fenyegető paphiány alkalmas módon való megelőzésére, a választási-rends'/er reformja, a fegyelemnek a bírói eljárás nélküli fokozása, a tisztviselők korszerű javadalmazása, az özvegyek és árvák méltó ellátása. Az adminisztráczióra nézve megszívlelendő igazságot mondott: tágítani kell az alsóbb hatóságok és testületek autonóm hatáskörét, hogy a felesleges terhektől mentesítsük a felsőbb fokozatot. Kijelentette, hogy „a szent örökség", a kerületi felsőbb leánynevelő intézet testté válása egyike legfőbb vágyainak. Mélyen megható volt a nagyszabású beszédnek utolsó részlete: , „... Gyermekségem óta egyházamé voltam egészen. A mim van, mindent tőle kaptam; neki adom Vissza mindenemet, a mit nekem adott. A, kisborosnyói mesteri lakástól, melyben születtem s a. mi a benne volt iskolával együtt — fájdalom — már megszűnt egyházunk tulajdona lenni, az erdélyi püspöki székig hosszú, kemény út volt. De úgy érzem, legnagyobb kincsemet mégis onnan hoztam : az édesanyám adta imádkozó lelkemet s az édesapám áldott, kemény keze nevelte munkaszeretetemet, székely kitartásomat. A kis falusi templom kórusától, hol apám mellett oly boldogan énekeltem, a kolozsvári hatalmas dóm kathedrájáig egyazon Istenem áldó keze vezérelt áldott emlékű tanítómestereim lábaihoz s ültetett később örökségükbe. Az ifjú sepsiszentgyörgyi Székely Mikó-kollégium s az ősi Bethlen Gábor főiskolája dajkálgató édesanyja volt a szegény székely fiúnak s egész Erdély népe, paptársaim szeretete növelője ifjú korom nemes ambícziójának. A holtaknak sírjára, az élőknek lábaihoz rakom hálám adóját s felveszem az erdélyi református egyházkerület püspöki szolgálatának nehéz, édes terhét. Titeket pedig, testvéreim, s általatok egész Erdély