Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-02-18 / 7. szám

furdalás bánt minden úrvacsora osztás alkalmával, hogy először családtagjaimnak, másodszor másoknak is odanyújtsam a közös kelyhet, mikor előzőleg ittak abból olyanok, a kikről tudtam, hogy milyen bajuk van, a kikkel találkoztam előzőleg a klinikán. Az úrvacsoraosztás e miatt állandóan a legborzalmasabb dolog rám nézve. Be kell látnunk, hogy Isten nem akarhatja, hogy a mikor lelkünk üdvösségét keressük, ugyanakkor testünk egészségét elveszítsük. Sebestyén Jenő theol. m. tanár, táb. lelkész (Budapest) : Kálvin reformátor volt a pestis ellen is. Ha tudhatta volna azokat, a miket ma hallottunk, bizonyára máskép intézkedett volna az úrvacsoraosztás módját illetőleg is. Az úrvacsoránál tettek engedményeket egyes nagy theologusok. így, ha nincs kenyér vagy bor, lehet más ételt és más italt is használni. Az őskeresztyéneknél vizet is használtak. Elismerem a konzervatívok nagy jogát, de nem szabad olyan könnyű szerrel napirendre térnünk e fölött a nagy kérdés fölött. B. Pap István theol. tanár (Budapest): Ezt a mozgalmat a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap indította meg még a nyáron. Legutóbb gr. Dégenfeld Gusztávné is adott erre a czélra 100 koronát. Lapunk nem szűnik meg agitálni az eszme érdekében és fölvilágosítani az embereket. Dr. Hetessy Kálmán előadó : A kálvinizmus és maga a keresztyénség is örök küzdelem a jóért, az igazért. Ezen az állásponton állva, dobtuk bele ezt a kérdést a magyar kálvinistaság lelkivilágába. Hisszük, hogy a megismert jó és igaz diadalmaskodni is fog! A MAGYAR EVANGÉLIUMI KERESZTYÉN DIÁKSZÖVETSÉG KÉRELME A LELKIPÁSZTOROKHOZ. Más nemzetek keresztyén diákmozgalmaival egyöntetű módon és régi szokása szerint a Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség ez évben is február utolsó vasaniapját .„imanap" gyanánt jelöli meg, hogy különböző főiskoláinkban munkálkodó egyénei és csoportjai e napon összedobbanó szívvel vigyék különösebben Isten színe elé közös czéljaikkal és törekvéseikkel kapcsolatban hálaadásukat és könyörgésiiket. Úgy érezzük, hogy nem csak bátorságos jogunk, hanem fiúi kötelességünk is, mint a múltban, úgy most is felszólítani anyaszentegyházaink mennél szélesebb köreit, hogy csatlakozzanak hozzánk e napnak megtartásában és tegyék szintén elmélkedésük és buzgó imád ságuk tárgyává azt a czélt, melynek szolgálatában állunk: a tanuló ifjúságnak az evangélium számára való meghódítását. Senkihez nem állhat közelebb ez az ügy, mint egyházunkhoz. Jövendőjük azzal áll, vagy esik, hogy úgy a maguk által fenntartott, mint egyéb felsőbb tanintézetekben is az életre készülő ifjúságuk a keresztyén hittel szemben közömbös, vagy épen attól elforduló műveltjeink tömegét fogja-e szaporítani, vagy pedig igazi vallási életet élő s annak hódító terjeszkedéséért munkálkodó eleme lesz egyházainknak. Arra kérjük azért tisztelettel és szeretettel gyülekezeteink lelkipásztorait, hogy a jelzett napot, február 25-ét, használják fel arra, hogy ébresszék és erősítsék gyülekezeteinkben az egyházi élet e lényegbevágó érdeke iránti érzékét; igehirdetésükben emlékezzenek meg arról,. a mit egyházaink tettek és még hivatva vannak tenni az irányban, hogy nemzetünket az evangélium szellemén nevelkedett jellemű ifjúsággal ajándékozzák meg; és ajánlják gyülekezeteink figyelmébe azt a nagyrahivatott mozgalmat is, mely magában az ifjúságban indult meg és munkálkodik immár egy évtizede óta a diákság életének keresztyén elvekkel és erőkkel való áthatása érdekében. Nagy buzdítást és erőt merítenénk abból a tudatból — és Istennek gazdag áldása áradna a nyomán —, hogy e napon hazánkban mindenfelé érdeklődő szívek mozdulnak meg és könyörgő kezek emelkednek az ég felé, ugyanabban a vágyban, mely minket munkánkra lelkesít: hogy Istennek országa jöjjön el diadalmas erejével főiskoláink ifjúságába. Természetesen fokozná örömünket, ha ez a lelkiközösség kifejezést nyerne valamilyen látható jelben is, esetleg a gyülekezet e napi. perselypénzének munkánk támogatására való felajánlásában, vagy akár csak egy pár sornak beküldésében is^ mely tudósít a felszólítás, illetve kérelem foganatosításáról. Kérésünket abban a reménységben ismételjük meg, hogy e viharos, nehéz idők felszínre hozták jobban, mint valaha egyházi életünknek sokszor szem elől tévesztett életérdekeit, köztük azt is, melynek szolgálatában mi állunk s ezért szavunk mindenütt megértésre, visszhangra fog találni. Budapest, 1917 február 10-én. A Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség háborús bizottsága. TÁRCZA. Farkas József emlékezete. XXI. Gyakran kerül szóba, hogy milyen gyorsan is múlik az idő, az élet, gyorsan és visszahozhatatlanul. Már a régiek is megjegyezték, hogy ez az egy, a mit reparálni nem lehet („fugit irreparabile tempus"). A tavasz, nyár stb. ismétlődik az ielők végéig, de ha életünk tavasza, nyara egyszer elmúlt, az soha többé vissza nem jön. Ennek a tapasztalati igazságnak fundamentumán aztán intelmek formálódtak ki. a melyekkel a régi és nem is épen régi könyvekben szép számmal találkozunk s a melyek abban csúcsosodnak ki, hogy tehát használd fel az órákat! Szép szavakkal int pl. Berzsenyi is, mondván: „Minden órádnak leszakaszd virágát. A jövendőnek sivatag homályát Bízd az Istenség vezető kezére S élj az