Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-01-07 / 1. szám

kesztésében megjelenő „Kossuth Hírlapja" ad majd értesítéseket a szünetelés ideje alatt. Ebben az utolsó számban jelent meg Kossuth hatalmas, fegyverre felhívó szózata „a mindenható Isten, a szabadság, a népek Istenének nevében". Az utolsó szó Székácsé volt, a ki áldást kívánt a szabadságra hívó Isten nevében a nemzet nagy küzdelmére. így szűnt meg a protestáns egyház első sajtó-orgánuma és hallgatott el az akkori nagy vérzivatarban hót évi pályafutása után. Tíz év múlva, 1858-ban támadt fel újra. De akkor már új szerkesztő, Ballagi Mór írta a „Vezérszót" és a régi szerkesztők mint főmunkatársak szerepelnek az akkori első évfolyam első számában. A belvárosi Lövészutczában volt a szerkesztőség; a lap papirja, nyomása már szebb, mint az előző évfolyamokban, ára is emelkedett, helyben 6, vidékre 7 frt volt. Nagy nevekkel találkozunk ebben a számban is. Egyházunk anyagi szükségeinek fedezéséről Irinyi József írt és az államsegély elfogadása és adókényszer ellen tör lándzsát; a pesti, akkor még egyesült prot. theologia korán elhunyt kiváló tanára, Peti József, az egyház és iskola, a vallás és tudomány egymáshoz való viszonyáról írt; Gönczy Pál ebben az első számban kezdi meg hosszú czikksorozatát „Népiskoláinkról" ; a népnevelés vallásos jellegéről Tatai András írt. De találkozunk ebben az első számban Tisza Kálmán nevével is, a ki a szerkesztőhöz írt levelében helyesli a lap megindítását és ígér meleg szellemi támogatást, a mit be is váltott, mert ebben az első évfolyamban gyakran találkozunk czikkeivel, a melyekben főleg az egyház alkotmánya kiépítésének, a domesztika megalapításának és a pesti theologia megerősítésének szükségességét hangoztatta. Az irodalmi ismertetéseket ebben az első számban Hunfalvy Pál írta. Sok kiváló névvel találkozunk a lap első és következő évfolyamában. Jöttek: a pátens korszaka, az egyház alkotmányra, a belső építésre vonatkozó nagy kérdések. Már a legelső évfolyamban is találkozunk a Belmisszió névvel és a belmissziói munkák sürgetésével, a mely azóta sem hallgatott el hasábjain. De a rég elmúlt időkből különösen egy érdekes körülményre mutatunk reá és ez az, hogy lapunk első évfolyamaiban nagyon sok világi vezető férfiúnak czikkével találkozunk. Ez azt mutatja, hogy nagy figyelemmel és érdeklődéssel vettek részt az egyház közéletében azon kérdések beható tárgyalásában, a melyek akkor időszerűek voltak. Eltekintve attól, hogy akkor mások voltak a sajtóviszonyok, mégis reá kell mutatnunk e rövid emlékezésünk során arra a sajnálatos körülményre, hogy manapság ez az igazi beható figyelem és szellemi részvétel a világiak nagy részénél erősen megcsappant. Pedig az igazi kapcsolat erősbülésének egyik jelentékeny tényezője lehetne, ha nemcsak a zöldasztaloknál válthatnánk eszmecseréket, hanem ott is, a hol egyházunk belső építéséről és a mai kor követelte munkáiról van szó. Nagy és dicső múltra tekint vissza lapunk. Tanuja volt nagy időknek, nehéz küzdelmeknek, a Lélek által eszközölt ébredéseknek. Évtizedeken át, a mikor még egyetlen orgánuma volt a protestáns egyházaknak, iskoláknak, társadalomnak, különösen nagy és nehéz felelősséggel hordozta a munka terhét. Hogy milyen hivatást töltött be, erről most csak annyit, hogy régibb évfolyamai elsőrendű történelmi forrásul is szolgálnak sokféle kérdésben. Az egyház és iskola iránti áldozatos, munkás szeretet adott neki léteit és ez sugárzik felénk azoknak soraiból, a kik szellemét annyi évtizeden át egymást követve, felváltva irányították. Most is, annyi év után, megállapíthatjuk, hogy nem betűket róttak, hanem eleveníteni akartak azzal, a mit felülről vettek. Sok minden megváltozott azóta, hogy a lap 1842-ben és később 1858-ban megjelent. De egy nem változott. A czél, a mely létrehozta, ma is ugyanaz. Szolgálni akart. Az a Szövetség, a mely néhány évvel ezelőtt orgánumául választotta, sem akar mást és a kik a lap vezetésére megbízást nyertek, sem feledhetik azt az igazi felelősséget, a mellyel a legszentebb ügynek tartoznak. Lehetnek félreértések, botlások, de ez a nagy múltú lap mindezek daczára is úgy óhajt ezután is megjelenni, hogy azok, a kik figyelmükre méltatják, az emberi gyarló munkán és szolgálaton át mindig láthassanak valamit abból, a melyek nem ideig valók. Isten segítségét és áldását kérjük lapunk további szolgálatára! p. TÁRCZA. Fogoly Tóth Pál. Hol a Volgát nézik vén, faragott szentek, Bús orosz mezőkön vágott sarjú-rendet. A lelke merengő ködökbe járt néha, . . . Ráhullt az elszálló madarak árnyéka.. . . Otthon a délidőt harangszó jelenti. Álmodó faluból kis lány tipegett ki. Mezítláb ... a tüskén óvakodva lépett. Fogoly Tóth Páléknak hozta az ebédet. Nézte Tóth Pál, nézte ... mily hasonló — hozzá! Mintha magyar mezők pipacsait hozná. Rongyos kis orosz lány ... iskolásgyerek még... Jött felé, mint édes, régi tiszta emlék . . . Valahogy a gyerek szeme sugarán át Elhozta az emlék az ö kicsi lányát. Úgy tetszett — ha nézett — szenüehunyva félig... Félénk kis lábak a — Tiszapartot mérik.. . Egyszer — őszi kezdőn — ködbe járt az alkony, Meghalt a kicsi lány hervadt Volga-parton. ... Tóth Pál könnyes szemmel messze nézett,... távol... Mintha most még messzebb lenne falujától.