Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-09-09 / 36. szám

szerint a segédlelkészek szegénységük által meg vannak gátolva önképzésükben, tengődnek és sorvadnak szellemi életükben és többé-kevésbbé „letörten" érkeznek be a rendes lelkészi felelősségteljes munkakörbe. De van még súlyosabb szempont is: a látóhatár alatt mindenfelé morajlik már a lelkészhiány felvonuló veszedelme. Es épen olyan időben, a mikor minden számbeli igénynél fontosabb a minőségbeli! A mikor azt követeli a jövendő, hogy református keresztyén gyülekezeteink élére a nemzet legvilágosabb gondolkozású, leglángolóbb lelkű és legerősebb akaratú emberei kerüljenek. A lelkésztoborzásra mindenesetre nagy hatással van a lelkészi kar anyagi helyzete és hadd beszéljenek ós írjanak erről még sokat, mert nem felesleges; de talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy még nagyobb hatással van a segédlelkészek anyagi helyzete. A pályaválasztás előtt álló tehetséges és arnbicziózus ifjú és szülei is sokszor nem néznek előbbre, hogy milyen körülmények közé jut az illető 15—20 év múlva, hanem csak arra, hogy milyen helyzetet biztosít egy-egy pálya a diploma megszerzése utáni közvetlen néhány esztendő alatt. Bizonyára más pályákon is kell „tűrni és remélni". De mégis képzeljük magunk elé azt az érettségizett embert, a kit nem nagy korkülönbség választ még el a segédlelkészektől — az egyikkel talán szülőfalujában barátkozott, a másiknak az öccse vele járta a középiskolát stb. stb. Vájjon a későbbi lelkészi jövőnek legtisztesebb rendezettsége is elfeledteti-e vele (és : szüleivel is), hogy ezek a káplánok még talán 28—30 éves korukba se jutottak valamire való önálló exisztencziához ? Lesz-e sok kedve neki ugyanerre a pályára lépnie? És van még egy mélyebb kérdés is. Minden kifizetett összegben bizonyos belső, rejtett értékelés jut kifejezésre. Ha egyházunk megtűri és megszokja segédlelkészeinek ezt a szegényes, szűkös anyagi helyzetét, beleneveli önmagába (t. i. az egyéni egyháztagokba) azt a ki nem fejezett véleményt, hogy a segédlelkészek munkája (és ez maga után vonja a rendes lelkészeket is) „nem is ér többet". Mert szegénységünket emlegetni és az egyetlen orvosságot az állam újabb segítségétől remélni, híveink nagy zömének mai pénzbősége idején, nem őszinte dolog. Van pénz elég, a mit egyházunk minden szolgájának tisztes fenntartására lehetne fordítani. Legfeljebb arról lehet szó, hogy meg tudjuk e mozdítani az egyháztagok zsebében és ládáiban levő pénzt erre a czélra. De megtettünk-e már mindent e tekintetben, a mit meg lehetne tenni? Érdemes volna kiszámítani, hogy pontosan mennyi teher esik az egyház minden költségének fedezésére fejenkint és évenkint az egyház egy-egy tagjára. Bizonyára nevetségesen csekély összeg lenne azokhoz az összegekhez képest, a mik fejenkint és évenkint pl. dohányra és szeszes italra költetnek el. Csak ennyit érne a mi átlagos egyháztagjaink számára az ő vallási életük ? Ha egyszer nagyobb igényekkel lépnénk elébük — kellő módon —, nem értékelnék sokkal többré is egyházukat és hitüket? Es nem volna az Evangélium iránt, a mit 400 év óta tisztán bírunk és hirdethetünk kötelességünk ezekkel a nagyobb igényekkel odaállanunk a hívek teherbírása elé? Erről lemondani annyi, mint kimondani egyházunkra a halálos ítéletet, a melynek végrehajtását csak valamilyen isteni amnesztia függeszthetné még fel egy időre megtérésünk reményében.. Egy neves író egyszer azt mondotta, hogy a keresztyénség az emberiség tökéletes vallása lehetne, ha bele nem esett volna minden más vallásnak abba a közös hibájába, hogy pénzügyei is vannak és ezzel belejut az önzésnek pókhálójába. Bizonyára igaz, hogy sok átkos bajt okozott már Krisztus egyházának, életében a vagyonnak szeretete. De van a pénznek egy áldásos szerepe is a keresztyénség életében, a mit nehezen lehetne mással pótolni: állandó próbaköve az egyház életképességének. Ha az egyház tudatában van a maga isteni küldetésének és rajta van, hogy teljesítse: akkor előteremti a szükséges szervek fenntartásához szükséges pénzt. Ha az egyház elhanyatlik, közömbössé válik vezetőségének úgy lelki, mint anyagi színvonala iránt és.hagyja a tisztviselőit nyomorogni. Valószínűleg közelebb vagyunk jelenleg a hanyatlás • legmélyebb fokához, mint a virágzás delelőpontjához. De talán annyira még se buktunk még alá, mint a mennyire .segédlelkészeink helyzete sejtetné. Itt még lehetne — és épen azért kellene segíteni, még pedig idejekorán, mert a jövendőnek életbevágó érdekei forognak koozkán. Ifj. Victor János. A KERÜLETI BELMISSZIÓI BIZOTTSÁG SZABÁLYZATÁNAK TERVEZETÉRŐL. Azokra nézve, a mit e lap egyik előző számában K. I. a K. B. M. B. szabályzattervezetéről ír, csak a legfontosabb megjegyzésekre szorítkozunk. Csupán egy bizottságról van itt szó, a melynek sem több, sem kevesebb joga nincs, mint más kerületi bizottságnak, hanem több kötelessége van, mint az, a mit K. I. czikke a bizottságokra nézve megállapít. A bizottságok ugyanis nemcsak előkészítő, hanem sok tekintetben végrehajtó szervei is a kerületi közgyűlésnek azon a körön belül, a melynek határait természetesen maga a közgyűlés szabja meg. Bocsánat, hogy egy primitív példát hozok fel erre. Szükség van rá, hogy szerezzünk ifjakat a lelkészi és tanítói pályára. Ezt máskép, mint személyes érintkezésekkel elintézni nem lehet. Hát maga a kerületi közgyűlés szálljon ki Halason vagy Kőrösön, hogy embereket keressen? Nem, de megbízza a B. M. Bizottságot, hogy hajtsa végre ezt az intézkedést. És ha a B. M. Bizottság hozzáfog a dologhoz, természetesen önállóan fog eljárni s nem fog minden lépésért külön engedélyért folyamodni az évenként egyszer-kétszer összeülő közgyűléshez. Sehol nem fordul elő a tervezetben, hogy a B. M. B.