Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-07-29 / 30. szám

theol. akadémiával szemben olyan méltánytalan. A hazai ref. theol. akadémiákon eltöltött nyolcz féléven kívül még megkívánja a szigorlatozótól a debreczeni, vagy valamelyik külföldi egyetemen eltöltött két félév igazolását, A hazai akadémiák értékének meg nem becsülését vagyunk kénytelenek ebben látni. Ha a debreczeni egyetemen a hittudományi karon elvégzett nyolcz félévet semmivel többe nem számítják be a budapesti egyetem bölcsészettudományi karán, mint a pápai, vagy bármelyik más hazai theologián eltöltött nyolcz félévet, világosan következik ebből, hogy a pesti egyetem a mi akadémiáink értékét kellőleg figyelemben részesíti. Különös dolog az, hogy a budapesti ref. theologus, a ki egyidejűleg rendes bölcs.-hallgató, 10 óra felvételével a budapesti egyetemen, nyolcz félév után tehet íil. doktorátust a pesti egyetemen, sőt a debreczenin is, de már theol. doktorátust nem, mert ahhoz tíz félévet kell igazolnia, Helyes volna az, ha a debreczeni ref. theologusoktól is tíz félévet kívánnának, mint a pesti r. kath. egyetemi theologusoktól. Rendkívül hosszú az a várakozási idő, a mit rákényszerít a szabályzat az abszolvált theologusra, a míg folyamodványát a szigorlat engedélyezéséül benyújthatja. Még a két lelkészképesítő vizsgálatról kelt bizonyítványát is csatolni köteles a folyamodványához. A papi oklevelének legalább egy évig kell száradnia, míg folyamodványképes lesz! A r. kath. theologus négy évi egyetemi tanulmány után megkezdheti a- szigorlatot, a bölcsészhallgató alapvizsgája, szakvizsgája, pedagógiai vizsgája nélkül nyolcz félév" után szigorlatozhatik. Miért nem elegendő a ref. theologus nyolcz féléve, ha egyébként tudása kielégítő? Miért az ilyen egyoldalú szigorítás ? Ha a bölcsészettudományi karon is szükség van a kívánalmak fokozására, miért nem egyöntetűen járnak el, miért csak egyoldalúan nehezíteni a szigorlatot? Miért fokozzuk le mi magunk saját hátrányunkra akadémiáink s lelkészi oklevelünk értékét, mint a hogyan tettük a középiskolai vallástanári vizsgával előbb s most a doktori szigorlatról szóló szabályzattal? Elítélendő a lelkészi oklevéllel bíró levéltárnokakon az állam részére való takarékosság azon ürügy alatt, hogy a lelkészi oklevél nem egyenlő az egyetemi végzettséggel, de még jobban sajnálandó az, hogy nemcsak a közigazgatási bíróság, hanem sokszor az egyházi hatóságok is így gondolkoznak és cselekszenek. A theologus ember mindig a rövidebbet húzza. Emlékezzünk csak egyik theol. akadémiánk pályázati hirdetésére, a hol a megválasztandó akadémiai tanár a VIII. fizetési osztályba kerül. Mit szólna ehhez egy jogakadémiai tanár? Fokoznunk kellene a munkakedvet — de a megbecsülést is. A „Szabályzat" a theol. akadémiai hallgatóknak és tanároknak, mondjuk igy: „nem kedvezett", íme, egy újabb „hátratétel". Dr. Patay Pál. BELFÖLD. A kálvinista pap torzképe a pesti utczán. Lapunk hasábjain régóta zúg a kálvinista keresztyénség segélykiáltása: — Emberek, testvérek, egy tagbaszakadt idegen ólálkodik a házunk táján. Lázas szemében forradalmi tűz lobog. Ha a nevét kérditek, azt mondja, hogy ő a Jövendő. Ha czélja felől tudakozódtok, nem csinál belőle titkot, hogy útjában van a templom, bántja a fülét a harangszó s a zsoltárérek. Százszor följajdult az aggodalmas kérés : segítsetek megteremteni a kálvinista sajtót, az önvédelem modern fegyverét. A kinek nincs ilyen fegyvere, magára vessen, ha ellátják a baját a kultúra szegénylegényei. Kopogtattunk e kéréssel, alkalmas és alkalmatlan időben, csöndes parókhiák ajtaján: semmi válasz. Megzörgettük az ablakot: nem gyújtottak lámpát . . . A Kálvin-Szövetség a lehető legrövidebb idő alatt meg akar indítani egy határozott kálvinista-keresztyén folyóiratot, a mely őrt áll a mi portánkon, a mi kincseink fölött s kálvinista szemmel figyeli a társadalom spirituális közélelmezésének boszorkánykonyháit. E vállalkozás halálos szükségességéről sikerült-e meggyőznünk legtermészetesebb fegyvertársainkat, a református lelkészeket? Azonosítják-e magukat ügyünkkel ? Mellénk állanak-e áldozatkész lelkesedéssel? Hiszen az ilyen vállalkozás egészen profán okok miatt befagyhat! Orgánumok híján egyedül a lelkészi kartól várhatjuk, hogy ügyünk érdekében való adakozásra megmozgassa a református közönséget. Hogyan kezdjünk bele a kiadóhivatali propaganda szervezésébe, a míg nincs a kezünkben a jó, jobb és legjobb viszonyok között élő református intelligencziának 30—40,000 czímet tartalmazó név- ós lakásjegyzéke? Ki fogja összeadni ennek adatait, ha nem a lelkészi kar? De a lelkészi kar még eddig nem nyilatkozott, hogy számíthatunk reá . . . Ezek a tépelődő aggodalmak gyötrik a Kálvin-Szövetség vezetőségét az előmunkálatok közepette. És ma a velünk szemben álló világ egy ^fájdalmas mementót állított Budapest utczáira, a mely képes kiábrázolással figyelmezteti a református papságot: mivel tartozik kari öntudatának. A pesti utczán egy plakát jelent meg, a melynek láttára összeszorul a szívünk s arczunkba szökik a vér. .. De tartsunk sorrendet. A Nyugat májusi számában egy regény indult meg Móricz Zsigmond tollából. Czíme: A fáklya. A regény negyedik sorában egy pap jelenik meg a színen, a ki „a maga rusztikus magyaros kálvinista módján" egy hatalmas káromkodással kezdi a mondókáját, a melyet még idézetben sem tűrnek meg ezek a sorok. Dékány nagytiszteletű úr gyilkos realitással mutattatik be a kíváncsi olvasónak, tetőtől talpig: „Csak úgy gőzölgött ebből az emberből az élet, Az az igazi falusi ember, a