Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-06-17 / 24. szám

hogy még idejekorán nem kapta meg ezeket a lényeges felvilágosításokat? Más okok nem magyarázzák tévedését? A szerző nem szakember a theologia terén s azért nem kellett tudnia, hogy a gyakorlati, igehirdetésbeli keresztyén gondolatvilág és az elméleti dogmatika között fennálló különbséget mily sokszor összezavarták a múltban s mily hajlandósága volt erre mindig épen Drummond vallási környezetének (vájjon sokszor előnyére is, vagy csak mindig kárára?); ebből tehát nem vezethette le Drnnnnond tévedését. De arról az evolucionista áradatról már kellett volna tudnia, mely D rum mond idején és hazájában minden szellemi munkát elborított a maga — természetesen nagyon termékenyítő — bódulatával. És ezért meg Icellett volna értenie Drümmondot biologiai hittanával, mielőtt pálczát tör felette (egy félszázaddal későbbi higgadtabb kor magaslatáról!), mint valami szemfényvesztő szofiszta fölött. Azután elfogultság vezetheti csak abban is a szerzőt, ha e mellett a hiba mellett nem veszi észre Drummond művének a nagy értékét. Mert nagy elterjedtségét és hatását bizonyára nem annak köszönheti, hogy az emberek százezreinek az említett tarthatatlan dogmatikai elvvel imponált volna, hanem annak, hogy a keresztyén életnek gyakorlati elveit olyan megkapóan tüntette fel a modern emberhez közelálló biologiai analógiák szemléltető köntösében, mint előtte kevesen, sőt ilyen nagyarányúan még senki. Innen ered Drummond tévedése is voltaképen : olyan megkapóak, vagyis gyakorlatilag olyan meggyőzőek voltak a modern szellem számára ezek az analógiák, hogy könnyű volt belecsúszni a tévedésbe: analógiáknál többet, elméletileg is meggyőző dogmatikai érveket látni bennük a keresztyénség hittana számára. Ez a tévedés azonban csak egy sajnálatos, fölösleges „melléktermék" volt. Drummond igazi műve, mely e nélkül is ópúgy, sőt még jobban megáll, az az evangélizátori szolgálat, hogy a természettudományilag impregnált modern léleknek a maga nyelvén tudta hirdetni s vele, a maga képzeletével tudta megláttatni az Evangélium értékeit. Ebben Drummond úttörő volt és ezért marad műve a XIX. század végének egyik legnevezetesebb vallásos irodalmi terméke. Sz. B. itt-ott elejt néhány fukar, vállveregető elismerést, jobbadán azért, hogy a következő mondatban vissza is szívja, de Drummond igazi értékével szemben teljesen érzéketlen. Különben nem mondhatná „végzetes befolyású" műnek, mely minden „egészséges és éplelkű" keresztyén emberben csak „megborzadást" kelthet. És — hogy Drummond kritikájával végezzünk — teljes mértékben kitűnik elfogultsága, a mikor teljesen ártatlanul is megvádolja Drümmondot, illetve ezt a művét, szerencsére csak szemelvényesen összeválogatott „bűnökkel". Mit tudott volna kihozni Drummondból, vagy mit tudott volna belemagyarázni, ha az egész művet végig bírálja ugy, a hogy példának okáért az „Élősdiség", vagy a „Mortificatio" czímű fejezetekkel elbánik! Nagy lelkesedéssel védelmébe veszi Drummond ellen az istentisztelet és a papi igehirdetés intézményét, mivel Drummond mindezt „egyenesen veszedelmes dolognak" hirdeti! „Risum tenere" valóban nem könnyű, ha az ember ismeri Drümmondot. Ugyanígy elképedünk, a mikor kisül, hogy Drummond szelleme „a legszélsőbb, vadabb aszketizmus", „kóros rajongás", mert a „test kínzásaiban szinte perverzitással határos kéjt talál" stb, A szerző szomorú áldozata itt valami prekonczepcziónak. 0 ilyennek képzeli el Drümmondot, tehát így értelmezi egyes — felületes olvasás után — esetleg így (félre-) értelmezhető szavait. Mindenesetre kényszeríti az őszintesége annak elismerésere, hogy vannak DrummOndnak határozott nyilatkozatai, melyek kereken ellenemondanak az ilyen értelmezésnek. Csakhogy ilyenkor nincs annyi higgadtsága, hogy megvizsgálja: nem értette-e hát félre a Drummond rovására értelmezett szavakat, hanem hamarosan kimondja: Drummond következetlen, elvtelen, egyszer így, egyszer amúgy beszél. Ezzel kapcsolatban említhető meg a szerző elfogultságának az a legszomorúbb következménye, hogy nem tartózkodik még Drummond erkölcsi karakterének megtépázásától sem. „Egészen csinos kis erkölcsi defektust" emleget egy olyan ártatlan mondása miatt, a milyenhez szakasztott hasonló pedig előfordul a saját füzetében is. „Ha egyes helyeken túlbuzgónak látszom az elv magasztalásában ..." — így vallja be Drummond, hogy tisztában van csalatkozhatóságával. Nagyon helyesen követi példáját Sz. B. is bevezetésében: „...ha egyben-másbaii tévedtem is . . ." De miért mondja akkor ennek alapján, hogy Drummond „a felelősség hűvös és világos tudatával" „tudatosan vezeti félre" olvasóit? — A mi minden jóravaló építő beszéd ós írás kelléke, hogy t. i. különböző lelki stádiumban levő emberekre egyaránt tekintettel legyen és mindegyiknek nyújtson valamit, az Sz. B. szerint Drummondnál „a kevéssé kényes és érzékeny tudományos lelkiismeretből" folyó, „mindenkinek tetszeni akaró elvtelenség". Hogy milyen eljárás ez, azt csak kérdezzük. Bizonyára Sz. B. lelkiismerete is, ha majd nyugodtabb időkben tekint vissza írására, megfelel erre a kérdésre. Mindenesetre nem lovagias. Nem csodálkozunk, ha szerzőnk, ilyen kevéssé objektív hangulatban lévén, hasonló elbánásban részesíti az „élő keresztyéneket" is. A mit kifogásol, az csakugyan kifogásolni való. Csak örülnénk annak, hogy egy középiskolai igazgatónk, a ki oly fontos szerepet tölt be egyházunk jövendőjének kialakításában, oly egészséges érzékkel tiltakozik egy csomó torzjelenség ellen, a mi egyházunk életében fel-fel üti fejét és felállítja az egészségesebb gondolkozás és élet eszményeit. De miért kell oly igazságtalanul általánosítania, mint a mikor ezekért a kinövésekért mindenestől fogva felelőssé teszi és elmarasztalja az „élő keresztyén" nevű mozgalmat? Mellesleg: e mozgalom sohasem nevezte (vagy mondjuk Sz. B. nyelvén: sohasem nevezte ki) tagjait, mint egyéneket, „élő keresztyéneknek", hanem az eszményt jelölte meg „élő keresztyénségnek", a melyért munl-álkcdni akar