Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-06-17 / 24. szám

Csillagai a haragos tengernek. Zsoltárai a némaságnak. Gyermekei az Istennek. Magvetői egy boldogabb, békességesebb jövendőnek. Nem a csüggedés, hanem a rend, reménykedő, kitartó munka a parancsa annak, A ki az ő szőlejébe munkásokul küldött bennünket. Muraközy Gyula. KATHOLIKUS AUTONÓMIA. F. hó 8-án a választójogi nagy demonstrácziók, felvonulások után lett dezignált miniszterelnök gróf Eszterházy Móricz, „a csákvári gróf", a ki ahhoz a párthoz tartozik, a melynek a mi főgondnoknnk is egyik oszlopos tagja. Mi nem politizálhatunk, csak egyszerűen rámutatunk arra, hogy egyházunknak is milyen nagy,. vitális érdekei fűződnek ehhez a nagy politikai válsághoz, a melynek egyik előidézője az egész nemzet jövőjére elhatározó befolyást gyakorló általános titkos érdekében megindult hatalmas mozgalom volt. Kell-e mondani, hogy milyen sok kapocs köti össze egyházunkat és pedig épen a legérzékenyebb pontokon, az állami élettel, ennek törvényhozó, kormányzó szerveivel ?! Hogy milyen lesz a helyzet a háború elmultával. hogy mit hoz a jövő az egész nemzetre, egyházunkra, ki tudja megmondani! De itt vannak a ma jelenségei. Itt a kormányváltozás. Minket a tárgyalások folyamán természetesen elsősorbán az érdekelt, hogy ki lesz a kultuszminiszter és ki lesz államtitkára. Az elsőre nézve most már modhatjuk, hogy: liabemus... Apponyi jön. Kevivivus. Hogy milyen volt működése a múltban, arról most nem szólunk. Hogy mit hoz a jövőben, arra nézve, úgy látszik, megegyezés történt. Hozza elsősorban a kath. autonómiát. Hogy milyen alakban, nem tudjuk. Valószínűleg abban, a melynek programmját nemrég a jászói prépost fejtette ki egész terjedelmében, a melynek lényege az, hogy az autonómia veszi át a „most állami kezelésben és gondnokság alatt levő alapítványi vagyont és iskolákat1

1

. Mondjuk újból, nem tudjuk milyen elvek, kautelák stb. mellett történik a katholikusok által sürgetett autonómia megvalósítása. De egyet tudunk és ezt hangoztatni itt elöljáróban is kötelességünk és ez az. hogy azoknak, a kik a mi részünkről tanácsban ülnek, semmiképen sem szabad megengedniök azt, hogy mi megrövidülést szenvedjünk és továbbra is a mai hamupipőke forma helyzetben maradjunk. Kezünkben a törvényes biztosítékkal (1848: XX) követelnünk kell, hogy a mi exisztencziánk ne ingatag és egy tollvonással törölhető költségvetési tételeken felépült legyen, hanem legyen nekünk is törvényben biztosított, minket arányosan megillető vagyonunk, alapítványunk, a melyet az államnak törvényileg biztosított (1791: XXVI. t.-cz.) főfelügyelete mellett mi kezelünk. Ez az elengedhetlen feltétele annak, a mi bennünket, magyar protestánsokat az osztó igazság figyelembevétele mellett megnyugtathat. Videant consules! . . . p. A STÓLAKÉRDÉS. A stólarendezés kérdéséről újabb időben sok szó esik egyházi köreinkben. Egyfelől a lelkészek jövedelmének megcsappanása, másfelől a megélhetésnek mind elviselhetetlenebbé váló terhei hozták napfényre ezt a kérdést is. Budapesti egyházunkban is nagy tanácskozások folynak már hónapok óta e körül a kérdés körül. Az egyházmegyéken is mind sűrűbben szőnyegre kerül ez a kérdés. A lelkészek stólaemelést kívánnak, különösen a fárasztó temetési funkcziókért. Itt-ott hivatkoznak arra is. hogy az állami anyakönyvvezetés behozatalával a lelkészek, különösen a városiak, jelentékeny javadalomtól estek el s az állani sem pótolta ezt mindezideig. A temetési palástdíjak emelésénél azzal érvelnek, hogy a hívek tenger pénzt pazarolnak temetésekre: ehhez képest elenyészően kicsiny az az összeg, a mit a lelkésznek adnak. Ennek az érvnek az igazsága előtt valóban meg kell hajolnunk. E sorok írójának is bőséges alkalma volt erről gyakorlólelkész korában meggyőződést szerezni. Egy ízben pl. lelkésztársával együtt nagy úri temetésre hívták. Kikötötték, hogy a két rendes lelkészt kívánják,, tehát a szokástól eltérőleg az egyik fungens se legyen segédlelkész. Ott volt három vármegye előkelősége. A koporsót és a gyászoló közönséget külön vonat vitte az egyik szomszédos községben lévő családi sírbolthoz. A temetés ezrekbe került. Mi is megkaptuk a stólát: lelkésztársam is, a ki az imát mondta, én is, a ki a gyászbeszédet tartottam 10, mondd tíz egész koronát l De itt még nincs vége. A temetés után megjelent nálam egyszer személyesen, máskor megbízottját küldte az egyik előkelő családtag. Elmondották, mennyire meghatotta a gyászoló rokonságot a beszédem : szeretnék megörökíteni. Mondtam, hogy nincs leírva. Kértek, hogy vetném papirosra. Természetesen, nem tettem meg. Tíz koronáért, a mennyit a legszegényebb ember temetéséért is kaptam r ez már egy „kicsikét" sok lett volna! Valóban lealázó a lelkészre nézve, hogy míg százakat és ezreket költenek a hívek a temetésre, néki kiszúrják a szemét öt-tíz koronával, pedig sokszor szinte kimerül, míg a háznál, a templomban, a sírnál — sokszor rémes hidegben, máskor rekkenő hőségben — elvégzi teendőit. Vagy fizessék meg a lelkészt méltóképen vagy semmit se kapjon a hívektől, de kárpótolják e helyett mással! A magunk részéről ezen az utóbbi állásponton vagyunk. Egyfelől eltörlendönek vélünk minden stólát, másfelől azt kívánjuk, váltsa meg azt minden gyülekezet s a megváltás fejében minden egyháztag egységes formájú keresztelésben, esketésben és egyszerű imából álló temetésben részesüljön. A ki ezen fölül is kíván valamit, azzal fizettessük meg azután alaposan, hogy elmenjen az emberek kedve az amúgy is inkább csak a világ szeme és szája részére szánt czifrálkodástól, hivalkodástól! A stólát külföldi protestáns egyházaink nem isme-