Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-05-27 / 21. szám

vizsgálta a kérdésnek : a) bibliai, b) egyháztörténeti, c) hittani, d) liturgiális oldalát. E megvizsgálás eredményét s a tanári karnak azon alapuló véleményét van szerencsénk a következőkben tisztelettel Méltóságod elé terjesztenünk. a) Az Új Testamentum külön kehelyről nem tud, de a kehely közösségére sem vet súlyt. Mivel az úrvacsora a zsidó pászkalakomán szereztetett, kétségtelen, hogy az a kehely, melyet Jézus kezébe vett, az ú. 11. kösz habberáká volt (= 16 rorv^pcov trjc soXo'/íac = az áldás pohara 1. Kor. 10, 16), mellyel a zsidó családatya az áldást szokta mondani. Felhívására ittak a pohárból tanítványai mindnyájan, valamint a kenyérből is ettek. A módja azonban egyiknek sincs megadva sehol, mivel nem volt fontos. Luk. 22, 17 is csak arra hívja fel őket, hogy osszák ki a poharat maguk közt. Pál apostol, ki az úrvacsorai kenyér egységéből, közösségéből így argumentál az I. Kor. 10, 17-ben: „Mert egy a kenyér, egy test vagyunk mi sokan, mert mindnyájan egy kenyérből részesülünk", a kehelyre nézve nem mondja ugyanezt, jóllehet egy verssel előbb a kehelyről is külön mondta, hogy az a Krisztus vérével való közösség. A Csel. 2, 42, 46 és 20, 11-ben pedig a kenyér megtöréséről (xXaatc TOö aptop), itt-ott gyülekezeti agapé keretében, úgy van szó, mint a mely magában is úrvacsora, kehely hozzájárulása nélkül. Ennek magyarázata nemcsak abban keresendő, hogy a hívek szegénységük miatt nem igen juthattak borhoz minden úrvacsorázás alkalmával, hanem abban is, hogy a kenyeret az úrvacsora fontosabb elemének tartották, mely felfogás már Pál apostol fentebb idézett okoskodásában is megnyilvánult. Míg tehát a kenyér egysége az Új Testamentum egy helyén a gyülekezet egységének szimbóluma, a kehely egységére sehol semmi súlyt nem helyez, sem az Új Testamentum, sem az ezen kívül eső őskeresztyén irodalom. b) A keresztyénség nyolcz első századában az úrvacsorát, úgy a keleti, mint a nyugati egyházban, két szín alatt osztották ki; később azonban a nyugati, vagyis a róni. kath. egyház csak az áldozároknak engedte meg a két szín alatti úrvacsorázást s a laikusoktól a kelyhet megvonta. A mi az okot illeti, a mi a középkori egyházat ezen intézkedésre bírta, kétségtelen, hogy ez körülbelül megegyezik azzal, a mit manapság is emlegetnek a külön kehely sürgetői, A közös kehely itt-ott kellemetlen hatást keltett: a nagybajuszú emberek iváskor belemártották a borba bajuszukat; s voltak az úrvacsorázók között szemfájósok, betegek stb. Arra is hivatkoztak, hogy a bor könnyen ki is ömölhetik. A reformátorok határozottan szembeszállottak a kehelynek a laikusoktól elvonásával és az egy szín alatti úrvacsorázással. „Vannak — mondja Ozorai Imre — kába emberek is, a kik azt mondják, jobb így, mert némelyeknek nagy szakálla vagyon és be ne kenné, némelyeknek penig a szeme fáj, vagy vénségek miatta, nem lát és eldöjti. Ezek azt mondják, jobb így, mint Krisztus szerezte; Ük jobban szerzettéit. A Christus nem tudta volt mindezt meggondolni. Mert emezt is mondják, a Christus nem tudta meggondolni, hogy még a jövendőre lesznek nagyszakállú emberek, nagybajuszú katonák, azt is nem tudta meggondolni, hogy lesznek vén emberek, avagy világtalanok, hogy kik nem látnának, hogy kik elontanáják. Christus még azt sem gondolta meg, hogy még betegek is lesznek. Ezek nyilván a Christust pirongatják és tudatlannak mondják. (Azt mondják.) Christe nem tudtad te szerezni meg, mert te nem gondoltad meg, mennyi botránkozások lesznek a te szerzésedből, de ím mi így szereztük, hogy bezzeg szintén jól leszen és minden megbotránkozás nélkül leszen a te vacsorádnak vétele." A reformátorok szigorúan az írásnak eme szavaihoz tartották magukat: Igyatok ebből mindnyájan. A római egyház papjaival és álláspontjával való vitájukbán azonban az ütközőpont nem a közös és külön kehely, hanem a kétszín és egyszín alatt való úrvacsorázás kérdése volt. S ha e vita körében semmibe sem vették a római egyház egyszín alatt való úrvacsorázásának esztétikai és higiénikus indokait, annak magyarázatát részint koruknak ezek tekintetében való fejletlenebb felfogásában, részint magában abban a nagy reformátori czélban találhatjuk meg, a mely az úrvacsorában a megvont kelyhet minden résztvevő számára biztosítani igyekezett. c) Az úrvacsorának az a hittani lényege, hogy a hívők a kenyér és bor színe alatt hit által egyesülnek az Úr Jézus Krisztussal. A lényeg a Jézus Krisztussal való lelki egyesülés ; a kenyér és a bor csak ábrázolása vagy jegye a Krisztus testének, vérének és pecsétje a Krisztussal való lelki egyesülésben nyilvánuló isteni kegyelemnek. Ebből a dogmatikai megállapításból egészen helytálló az a következtetés, hogy a hatályosság tekintetében az úrvacsora semmit se veszít és semmit se nyer az által, hogy a bort közös kehelyből, vagy külön kehelyböl veszik a hívők. Az is kétségtelen, hogy az úrvacsorai kehely kérdése nem dogmatikai, hanem czélszerűségi kérdés, a melyet elsősorban higiénikus és esztétikai szempontból kell elbírálni. d) A mi a külön kehely (Sonderkelch) elvének gyakorlati kivitelét illeti, arra nézve elsősorban is arrá lehet rámutatni, hogy a református egyházakban az úrvacsora kiosztásának (vételének) eleitől kezdve többféle alakja van szokásban. Ezek közül a három főtípus a következő : 1. Az úgynevezett ülő-kommunió, vagyis a zürichi forma, a mely szerint az úrvacsorázók a fehér terítővel ellátott padokban ülnek ós a liturgus a szószék előtt álló asztalnál foglal helyet, a presbiterek és diakonusok között. Először a lelkész és a körülötte ülők veszik a szent jegyeket, kézről kézre adva a kenyeret és a poharat (rendesen többet). A padban ülőkhöz azután a presbiterek és diakonusok viszik a kenyeret és a bort. Higiénikus szempontból ez a kiosztási mód is kifogásolható, mert bár több kehely van, de még sincs külön kehely; sőt a kenyér is (Zürichben ostya), miután az