Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-04-15 / 15. szám

osztás folyamán egymásután elhelyezi, s a mint a tálczáról az utolsó kelyhet is leemeli, az üres tálczát a rácson kívül álló, külön asztalka mellett segédkező presbiternek nyújtja át, ki azt az előtte levő kis asztalra, illetve a már azon lévő kiürített kehelykészletekre helyezi s az úrvacsorázóktól a kiürített kelyheket átvévén, azokat rendben a tálczára helyezi. A hol nincsen az úrasztala körül rácsozat, ott a kehelyosztás helyén a kehelytálcza részére külön kis asztalkát kell felállítani. Én úgy érzem és hiszem, hogy a kehelynek ily módon való kiszolgáltatása minden zavaró körülményt mellőzne s az Úrvacsora eddigi megszokott rendjét alig, lényegét pedig semmi tekintetben nem érintené. Végül mint világi embernek, a kit a profán világ forgataga sodor, meg kell említenem egy dolgot, a mely talán az elvont elmélkedésben élő egyházi atyák lelkét megsebzi s fülüket kegyeletlen, ünneprontó hangként érinti, de a mellyel, mint a profán életnek előbb-utóbb felmerülő és semmiképen el nem hárítható követelményével mégis számolnunk kell. A lelkészek az igének hirdetői és terjesztői, de egyben a hívők lelkének gondozói is; viszont a közhatóságok, a népek mindennapi életének szabályozói és vezetői, s egyben a népek viszonyainak, fejlődésének s egészségének gondozói lévén, természetes, hogy mindazon jelenségek, törekvések és szokások ellen, a melyek a gondozásukra bízott népességre közszempontból károsan hatnak, kötelességük fellépni még akkor is, ha az egyeseket, vagy egyes csoportokat kellemetlenül érint. A példátlan méretekben tomboló világháború, sajnos, nagyon sok véres áldozatot követel, nagyon sok élet pusztult és pusztul el, nagyon megritkul hazánk népessége. Tetézi a bajt az a sajnos körülmény, hogy a harcztereken küzdő, a lövészárkokban sínlődő, valamint az idegen fogolytáborokban a nélkülözések által elcsigázott fiaink és testvéreink nagy tömege, mindenféle betegségekkel megterlielten tér vissza a háború befejezése után otthonába. A megritkult sorokat pedig minden áron és minél gyorsabban ép, erős, egészséges nemzedékkel kell pótolni, mert különben a pusztulás útjára jut ezeréves nemzetünk. Nyilvánvaló tehát, hogy a közhatóságoknak a közegészség ügyét szolgáló minden szerve kell, hogy életfeladatának tekintse a betegségek terjedésének, ragályozásának minden téren és minden áron való korlátozását, megakadályozását, s ezen ténykedésükben nem szabad visszariadniok egyes társadalmi rétegeknek, avagy a népesség másféle tagozódásainak egyik vagy másik részénél megszokott életmódot, avagy ősi szokásokat és hagyományokat érintő intézkedésektől sem, ha az a nagy czél elérésére szükséges. A keresztyén felekezeteknél a hitnek látható formában való kifejezésénél két olyan ősi szokás van, a mely a betegségek átplántálására, terjesztésére nagy mértékben alkalmas, s mondjuk ki őszintén, hogy a mely a betegségek terjesztésében, bár nem ellenőrizhetően s így nem kimutathatóan, de kétségtelenül nem kis mértékben közreműködik. Ez a két kegyeletes ősi szokás: a kegytárgyak csókolása és a közös kehely használata. • Mind a kettő csak forinaság, csak ősi szokás, mely a régi korból maradt reánk ; csak látható kifejezése a hitnek, a kegyeletnek, de nem maga a hit és nem maga a kegyelet. Ennek a két formaságnak, ennek a két ősi szokásnak megváltoztatása, más alakban való gyakorlása, úgy hiszem és úgy érzem, elsőrendű nemzeti kötelesség. Mivel pedig egyházi, a népesség hitéletével kapcsolatos formaságok megváltoztatásáról van szó, úgy hiszem és úgy érzem, hogy ezt maguknak az egyházaknak kell elintézni, megváltoztatni és nem szabad bevárni a világi hatóságoknak konfliktusok gerjesztésére alkalmas kényszerű beavatkozását. Én remélem, sőt hiszem, hogy a református egyházak lelkészei, az örök reformáczió köteles gondozói és előharczosai, meg fogják tenni az első, a kezdeményező lépést. Adja Isten, hogy így legyen ! Kádár Gusztáv. PAPOK ÉS TANÍTÓK A TÖBBTERMELÉS SZOLGÁLATÁBAN. A háború mindinkább előtérbe tolja a gazdasági kérdések tárgyalását. Nyilvánvaló lett, hogy exisztencziális kérdés ránk nézve a háborúnak — gazdaságilag is — győzelmes befejezése. A mostani fegyveres háború után — legalább is jó néhány évig — a gazdasági háború még tartani fog, a mely a nemzet energiáját teljes mértékben hívja újra ki. Egy bizonyos: az, hogy a háború következtében reánk szakadt roppant terheket csak termelésünk nekilendítésével, az úgynevezett többtermelési elv megvalósításával tudjuk elviselni és csak így fogjuk megromlott valutánkat régi állapotába visszahelyezhetni. A termelés és a fogyasztás az utóbbi évtizedekben mind nagyobb és nagyobb méretekben távolodott el egymástól, úgy, hogy a termelés sem ipari, sem főleg gazdasági téren nem tudott lépést tartani a fogyasztással. Mezőgazdasági termelésünk — daczára földünk jobb minőségének — messze mögötte marad az osztrák és német mezőgazdaságnak. Míg 1885—1918-ig Németországban hektáronkint a termésátlag búzában 236 mm., rozsban 19'1, árpában 22'2, zabban 25'9, addig Magyarországban búzában 13'14, rozsban 12'16, árpában 14'64, •zabban 12'11 mm., azaz hektáronkint hazánkban 10'26 mm.-val kevesebb búzát, 6'94 mm.-val kevesebb rozsot, 7'56 mm.-val kevesebb árpát és 9'79 mm.-val kevesebb zabot termelnek, mint Németországban. Ez adatok világosan mutatják, hogy mit kell tennünk háború után gazdaságpolitikai téren, hogy a népek versenyében megállhassuk helyünket. Abban a nagy