Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-04-08 / 14. szám

szat akaró golyót a testből, az égi Orvos ráveti kezét a lélek fekélyére s helyét is behegeszti. A tóból úgy kerül ki a meggyógyult ember, „mipt a ki meg van mosva tiszta vízzel." (Zsidók 10: 23.) Az angyal pedig megy tovább, hogy mikor eljő az ideje, megint leszálljon a tóra . . . * Haragos hullámokat vet az erős széltől felkorbácsolt Duna. A kis propellerek, apró csónakok sietve menekülnek a kikötőbe, az összekötő hidakon is siető emberek mozognak, hogy a vihar elől menedékbe jussanak , hamarosan üres lesz a tér, csak egy-két imbolygó árny jelenik meg a kora őszi alkonyatban, aztán eltűnik az is. Nem, nem, még egy sötét folt mozog ott, a hícl közepe táján — a szélvihar belekap barna leplébe, lerántja válláról a nagy kendőt s leleplezi a szegényes öltözetű nő alakot, ki lobogó hajú szöszke kis leányt emel magasra s kezd kihajolni vele a hídoszlop mellett. A kicsike először ujjong, mintha hintázná az édesanyja (beh rég játszott így vele! még mikor otthon vottak szép Erdélyországba!), de aztán a rémület sikolyával ragadja meg anyja nyakát s felkiált: „Mama, a víz fekete, a víz haragszik, nem nézek belé, miért mutatod nekem!" Az anya rettentő lelkikínnal mondja: „Kicsikém, a víz puha, meleg, betakar, elaltat! ..." A gyermek még rémültebben fogózik anyja nyakába: „Mama, a baba jó, ne add a csúnya víznek!..." A szegény asszony támolyogva húzódik vissza a híd oszlopától, leteszi a tipegő kicsit, kendője után kapkod s magával vonszolja a gyermeket s megy, megy tovább, valahová. Megy egészen az utczasarkig, a hol görcsös remegés közt össze esik, a kicsi sikoltva kapaszkodik ruhájába . . . Pár perez s megtalálja a rendőr, nemsokára a mentők, egy kevés idő inulva a kórházi ágyon alussza félig öntudatlan álmát . . . Napk, hetek múlnak. Előtte szürke a világ. Nem tudja, hol van, nem kérdi, mi van: tél-e, vagy tavasz, orvosságot adnak neki, gépszerűen beveszi; beszélnek hozzá, őtet nem érdekli, csak nézi, nézi a multat, a múltnak derűs képeit, szomorú árnyait . . . Látja, mint tűnik el a családi boldogság az első férj korai elhunytával. Látja a kis árva fiát, a kiben annyi az elevenség, tehetség, hogy érte két keze munkájával is megkeresi — ott a mosó teknő mellett —, a mi a neveltetésére szükséges s a fiúcska növekedik és tanul. Aztán látja megint magát egy odaadó férj oldalán, a ki szorgalmával olyan meleg otthont biztosít nekik. Az asztal körül megnépesednek a helyek, a fián kívül ott van még két szép kis leány, milyen gonddal nevelgeti őket; míg egyszer csak lecsap a vész a kis fészekre ! A gondos, jó apát elsodorta a háború vihara s egy rövid tábori lap jelzi, hogy nem várhatja vissza többé! . , . Megrendül, majdnem összeroppan a csapás súlya alatt, de aztán széttekint kicsinyein, az értelmes fiúcskán, aztán megaczélosodik tettereje s folytatja, a hol régebben elhagyta: mosással keresi ismét a kenyerét s a kenyér nem fogy el, a fiú tanulhat tovább, már a negyedik gimnáziumot járja; a másik kettő is szépen növekedik. De egyszerre csak a nagyobbik leánykát forró láz lepi meg, orvos nem tud segíteni rajta, elhervad, elenyészik családi életének, özvegyi házának szép virágszála . . . Szíve remeg, lelke felzokog, de csendesen marad, dolgozik tovább, hisz' ott a" másik kettő s még megvan a hajlék, meg a mindennapi kenyér, nincs miért elcsüggedni ! . . . De a vihar nagyobb erővel tombol, a vész, mely, elsodorta a jó férjet, újra lecsap a helyre, a hol biztonságban volt eddig: menekülni kell ádáz ellenség elől... Mint a fészkéből kivert madár, vijjogva takarja kicsinyeit, óvná a széltől is, az úttalan útakon, miket éjjel nappal ró velük, hogy végre a vasúthoz jussanak, de az még oly messze van! A kis két éves lányka pihegve rejtőzik anyja keblére, de a 14 éves fiú lankadtáíi hajtja fejét az árokpartra. Remegve látja az anya, hogy lázas ... ép úgy gyúl kis szemében a kór emésztő tüze, mint amannak, a ki még be sem gyepesedett sírhalom alatt pihen. Kétségbeesve tördeli kezét, óh, csak ezt ne! ezt a szemefónyét el ne veszítse! . . . Irgalmas emberek pártjukat fogják, szekérre ültetik, viszik, a vasútra, onnan a főváros egyik kórházába viszik, az orvosok mindent megtesznek körülötte, de csakhamar megtudja, hogy nincs mentség! . . . Pár nap múlva temetik a féltett gyermeket . . . Most már nincs miért élni! . . . Kicsi lányát kézen fogja, elindul vele a komor őszi alkonyatba, ott a hidon találkozást rendezni a halállal; de a Duna háborgó tekintete megrettenti, kis lánya sikolyán át visszariad kétségbeesett tettétől. Aztán most itt van, itt fekszik fásult lélekkel, közönyös arcczal, a neki ismeretlen nevű kórház egyik szobájában; gyermekéről csak annyit tud, hogy egy jószívű úrinő vette pártfogásába. Nem hall, nem lát semmit maga körül, csak ezeket az átélt, rettentő veszteségeket. Nem kíván mást, mint megsemmisülést, hite, reménye nincs. . . . De egyszer csak valami kedves melódia csapódik fülébe. Odalent a lépcsőházban diakonisszák éneke jelzi a szombat estét A szavakat csak töredezve veheti ki, de a dallamban van valami, a mi csodálatosan hat reá. Van abban valami különös biztatás, valami megnyugtató — sőt több —, hitet, reményt ébresztő felséges erő, mintha angyalszárnyak suhogását hallaná. Mind jobban figyel s mind többet tud kivenni a szövegből is: „Öli egykoron mi boldogság vár ránk te benned mennyország!.. . ...Óh egykoron meglátjuk mind, megdicsőült szeretteink !. .,." Megmozdul a lelke s hogy elhangzik az ének, hirtelen kézmozdulattal megnyomja a csengőt s várja az ápolótestvért. Nemsokára ott áll mellette a diakonissza,