Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-04-08 / 14. szám

Érdemes visszaemlékezni, életének sorsdöntő eseményeit mi idézte elő? A fegyelem kérdése. Akármennyire kerülgetjük a dolgot, a kálvinizmusnak ez a központja. Kálvin szerint nem térhetünk ki annak megállapítása elől, hogy „a fegyelem az idegek szerepét tölti be". A modern ember a kálvini fegyelem hallatára megborzad s azt idejét múltnak deklarálja. A szocziáldemokrácziának kellett megszületnie, hogy borzasztó nemzetközi erejével, melyet főként következetes fegyelmének köszönhet, Kálvint igazolja. Gondoljunk aztán a szektákra. Es ne feledjük a német hadsereg csodatevő fegyelmét se. S milyen fájó, ha ezekkel szemben azt látjuk, hogy egyházunk egyetlen fegyelmező ereje az adóvégrehajtó. Kálvin második szentírási ténye az istenfiúság. Ha fiak, akkor egyenlők is. Ez a tény nemesíti meg a kormányzást is, szolgálatot is. Egyenlők kormányozzák az egyenlőket, egyenlők szolgálnak az egyenlőknek. Érdekes volna, ha akadna történeti tudással és érzékkel rendelkező, a ki kimutatná, mit köszönhet az újkori történelem a kálvini demokrácziának. És sajátságos: ez a demokráczia a legkrisztusibb arisztokrácziává válik a nagyobb szolgálat, a többet szenvedés elve alapján. Es csak harmadik sorban jön az eleve-elrendelés. Kálvin számára Krisztus élő hatalom volt: megtapasztalta, átélte. És az Isten fiának ártatlan szenvedése, bitófahalála kényszerítette őt a predesztináczió gondolatára. Senki sem kerülheti ki Isten végzését. Előtte minden térdnek meg kell hajolnia... de csak Előtte! Senki más előtt nem. így érthetjük meg, hogy a komornak tetsző eleve-elrendelés a kálvinista népeket a legszebb emberi ékességgel, az önbizalommal ruházta fel. Fegyelmezettség, egyenlőség, önbizalom azok az értékek, a miknek egyházunk a letéteményese. Ezek átérzése nevezhető kálvinista öntudatnak. És csak értékesebbekké válnak ezek azzal, hogy egyszersmind általános emberi javak is. Magunk iránt tartozó kötelesség tehát, hogy ismét birtokunkba vegyük és gyarapítsuk azokat. De hogyan? Hallottuk, hogy a tanárokat kell úgy képeznünk, hogy a kálvinista öntudat felébredjen általuk növendékeikben. Szép gondolat. Az a baja, hogy az orvoslás idejét messzire kitolja. Ugyanez a baja a papnevelés reformjának is. Mindegyik sok időt kér az eredményes munkához. A papokat kellene talán áthatni ennek az öntudatnak s a szószékekről indítani meg az új életet? A legjobb esetben sem biztatna ez a most már szükségessé vált nagy megmozdulással. Egy ember csak egy ember, még ha csupa láng is, azzal a naponként megújuló és százféle hatással szemben, a mit az ellenőrizhetetlen sajtótermékek előidéznek. Belmisszió is — szerény véleményem szerint — nem ok, hanem csak okozat lehet s bizony sokszor nagyon is elszigetelt okozat s hány jobb sorsra érdemes törekvés kialszik, míg egy-egy látszólagos hatást kivált. Ha megjön az élet lehellete, felvirul a belmisszió ís, de hiába teszek virágot az ablakba, az nem emeli feljebb a külső hőmérsékletet. Ezt mutatja a belmissziók története. Nagyon sokan nyomdát szeretnének felállítani s ettől várják a megújhodást. A reformáczió korára hivatkoznak, mikor a reformátorok egyszersmind nyomdászok is voltak. Ne felejtsük azonban, hogy jó pár száz esztendő eltelt azóta s ez alatt a nyomdászipar hatalmasat fejlődött. Ha most egy új Károlyi támadna s a bibliát a mai magyarsághoz méltóan megszólaltatná, bizonyosan nem kellene kéziratát az asztalfiókban hevertetnie, ki tudná hamarosan nyomatni, hisz oly sok haszontalan dolog is nyomdafestéket lát manapság! Nem a nyomda teremtette meg a reformácziói, hanem a reformátori lélek hívta életre a sok nyomdát. Ezekkel szemben, ha én tudom, hogy egyházamban vagy szórványomban naponként megjelenik a postás drága értékeinket propagáló napilapunkkal, akkor magam is másként érzek s ennek következtében másként is dolgozom. Érzem, hogy nem a levegőbe ütök, hanem bizonyosra. A lap segít nekem, ón segítek a lapnak s így mindaketten erősebbek leszünk. Nem kenetes szavakat, hanem becsületes szavakkal kifejezett becsületes érzést, tiszta levegőt várunk a laptól, tehát munkánk elemi feltételét. Megteremtené a régóhajtott kapcsolatot népünk és a szószék között, a többit elvégeznők Isten segítségével mi. Csak mint egy szédítő perspektívára mutatok (ha ez a háború tovább tartana ...): naponként 1000 példányt elosztanánk a tábori és kórházi lelkészek között! A napilap politikai oldalára szeretnék még rátérni. Nincs nyelvünkben rosszabb hangzású szó a politikánál. Holott tartalma kultúrtörekvéseink összességét jelenti. Törzsszava: polisz, a letelepedettséget, állandó lakozást jelöli a kóbor, nomád élettel szemben. Politiké (scilicet: techné) meg annak az eljárásnak az összefoglalása, a ini ezt az állandó lakozást biztonságossá, kényelmessé, széppé teszi. Ha ily nagyjelentősége van földi életünkben a politikának, akkor természetes, hogy napilapunk nem lehet teljes annak kizárásával. Csakhogy különbség van politika és politizálás között. Napilapunk politikai téren adjon pontos híreket, ez legyen az ő helyes politikája. Ne feküdjön rá lidérczként ezer nyelvével olvasói lelkére, ne válassza el az apát fiától. Gondoljuk el mostani politikai helyzetünket. Mehet ez így tovább ? Milyen áldott hivatás lenne az, ha ebben az áldatlan torzsalkodásban egy oly orgánumot létesítenénk, mely naponként hirdetné szíve meleg szeretetével, hogy elsősorban magyarok, édes testvérek vagyunk s csak azután pártfelek. „Boldogok a békességszerzők!" Pedig ez csak másodrangú czél volna. Közvetlen és elsőrendű iparkodásunk református egyházi téren hozna gyümölcsöt. Ha a biblia egy kiszakított s rosszul értelmezett versecskéjén megalakult szektának volnánk tagjai, akkor talán elkövethetnők azt a könnyelmű lépést, hogy ezt a hatalmas és napjainkban nélkülözhetetlen eszközt, mint