Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-04-01 / 13. szám

a kik itt ingyen akarnak diplomához jutni s elvégezve egyetemi tanulmányaikat, adandó alkalommal elhagynák a lelkészi pályát, A theologiákat fönntartó egyes egyházkerületeink máris tetemes áldozatokat hoznak és akarnak hozni a jövőben is a theologiai tanulmányok megkönnyítése érdekében, de fogyatékos anyagi erejüknél fogva alig tudnák keresztülvinni, hogy az arra minden tekintetben érdemes ifjak tel jesen ingyenesen végezhessék el a theologiát s ne legyenek kénytelenek, a theologiai tudományokija való elmélyedés helyett, a figyelmüket és idejüket egész más irányban lekötő mellékfoglalkozásokkal megkeresni ellátásuk költségeinek hiányzó részét. Végül a „Jézus Krisztus jó vitéze" cz. könyvecskének érettségi előtt álló ifjainkhoz való megküldésétől is sok jót várunk. A pályaválasztás előtt álló ifjúi lélekre lehetetlen, hogy jó hatással ne legyen az ilyen, bensőséges szeretettel megírt buzdítás, a mely egyfelől föltárja a lelkipásztori hivatás szépségeit, másfelől az arra lépni szándékozók elé odaállítja az ahhoz elengedhetetlenül szükséges föltételeket. Vallástanáraink, az egyetemes konvent meghagyására, évről-évre összeállítanák a VIII. osztályba lépő tanítványaik közül azoknak a névsorát, a kiket érdemeseknek és alkalmasaknak találnak arra, hogy egyetemes egyházunk megküldhesse nékik ezt a könyvecskét karácsonyi ajándékképen. Mint egyetemes egyháza ajándékát, abban az esetben is megbecsülné az ifjú és eUenné magának emlékül, ha nem szánná is magát a lelkipásztori pályára. így az a néhány száz korona, a mibe ennek a könyvecskének a megküldése kerülne évről évre, bőven megteremné gyümölcseit. Mindezeket az indítványokat és a lelkipásztorok toborzásának nagyfontosságú kérdését a Főtiszteletű és Méltóságos Konvent nagybecsű figyelmébe ajánlva újólag, maradunk őszinte tiszteletünk nyilvánítása mellett, Budapesten, 1917. év márczius havában, a Kálvin-Szövetség választmánya nevében : Petri Klek id. Gonda Béla püspök, 1.-elnök. ny. min. tan., v. elnök. Dr. Kovcíts István theol. tanár, titkár. A VAKOK. A Lorántffy Zs.-Egy let penziójának egyik csütörtöki esti bibliai óráján, mikor a lelkek, mint keskeny fekete ajtón átléptek a jézusi világba, elindultak az esti csöndben a galileai fehér utakon. Megálltak pihenőül a János evangéliuma 9-ik részénél, a jézusi életút eme pompás művészettel faragott kilométerkövénél, megálltak a Siloám fényes tavánál és találkoztak egy vak emberrel . . . Ez a szomorú ember, a ki sohase látta a kelő hajnal sugárszőtt fátyolát, sem az esték bíboros belépőjét, talán millió testvére útján nesztelenül elfakult volna a múltban, mint egy falra vetett árnyék az éjszakában, ha a jézusi tekintet itt a Ján. 9. részében nem fonta volna világtalan arcza köré a földi halhatatlanság glóriáját. Ez a vakon?ziiletett — a mint az evangélium elmondja — Jézus lelkének érintésére egyszerre ámuló, alázatos tekintettel látott be abba a csodálatos naprendszerbe, melynek bolygóit, a lelkeket a Szeretet önti el Fénnyel és a hit gravitácziós ereje viszi végtelen mélységek fölött. A csütörtöki bibliai óra női lelkei a csöndes beszélgetés keskeny ösvényén elindultak és a Siloám tavától elértek ahhoz a nagy tengerhez, melynek neve: szenvedés. Arra a sok vakra gondoltak, a ki mellett eddig vak, vagy behunyt szemű lélekkel haladtak el. A sok szomorú vakra, a ki benne és mégis kívül él a világon, mert olyan, mint a sötét czellába zárt fegyencz ; csak az az övé az egész világból, a mi két félénk börtönablakon a halláson és tapintáson át bemerészkedik hozzá. A szívekben, mint alvó, kincses szobákban a gyertyaláng, kigyulladt a részvét, a szeretet. A lelkük szögletében eddig észrevétlen aranyakat, áldozatkészséget, munkakedvet láttak meg a hölgyek. Ezeket a kincseket akarták a való élet értékeire váltani a bibliai óra-tagjai, mikor — egy másik csöndes alkonyatkor — kimentek a Vakok intézetébe, hogy megtanulják a vakok írását s áldozatkészségük és szeretetük érintésével kinyissák a vakok szemeit egy tisztább és gazdagabb szellemi világszámára, hogy az ő p?nt-írásukkal írott könyveket adjanak a kezükbe. A 10—12 nő, a ki a Siloám tavától jött, végighaladt a tágas folyosón. A lépések szomorúan koppantak a szögletes kőkoczkákon és az üldögélő vakok arra fordították arczukat. Mintha a révedező szemgolyók vagy a sötéten néző szemüregek csak egy csöppnyit is meg tudnának őrizni abból az omló, puha ragyogó tengerből, a mit úgy hívnak a „látók" : napsugár . . . Vak . . . Kicsoda az életnek, fénynek örökre száműzött királyfija, az az élő koporsó, az a két mozdulatlan üresség, az a járó halott, a kinek a lelkét égeti a szánakozás, ha az utczán részvéttel susogják : ez vak . . . ? El tudjátok képzelni az életét? A kertjükben már nemsokára nyílnak a virágok. Kikeleti színek tánczolnak a levegőben. 0 neki nem fehér a hó, nem kék a búzavirág, a tavasz és tél egy nagy kietlen sírbolttá olvad, mely hol hideg, hol forró . . . Reggel van, este van?... mindegy, neki nem virrad ós nem lesz sötétebb. Hangok úsznak felé, mint éjszakában szálló énekesmadarak. . . Szeretett valakit? Szerette őt valaki? Az arczát nem látja soha. Talán sápadt az, talán köny van a szemében, talán mosolyog . . . milyen jó volna csak egyszer — látni ! . . De csak jár, kel, élő a koporsóban, a fedelét;

az örök vakságot nem lehet kifeszíteni. Mit jelent a vakoknak a keresztyénség ? . . Eletet és látást. Nem olcsó szánakozó szó, filléreket dob nekik, azon csak keserű mindennapi kenyeret vehetnek, vagy azt sem. Nem ereszkedik le hozzájuk fensőséges mozdulattal és mégis felemeli őket. Az örök sötétségen, mint egy hosszú sötét folyosón át — elvezeti őket az örök