Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-03-25 / 12. szám

séges. A mi a modern gazdasági gépeket illeti, már most az új rendszer mellett, ha a kisbirtok nem tudja megszerezni magában ezeket a gépeket, mire való a modern szövetkezeti mozgalom, ha nem arra, hogy ellássa pénzzel az ilyen vásárlásokat ? S a mi végül a nagybirtokok nevelő, tanító értékét illeti, nem sokkal értékesebb volna, ha maga az állam gazdasági iskolákkal egybekötött mintagazdaságokkal szórná tele mindenütt Magyarország területét s oda járna népünk fiatalsága tanulni? Stipendiumokkal látná el azokat a gazdasági iskolákat, mint a hogy Dániában ellátják a népfőiskolákat. S gondoskodnék ott annak az ifjúságnak nemcsak gazdasági ismereteiről, de jellemképzéséről is. S otthon megvolna a módja hozzá annak a népnek, hogy tudja hol értékesíteni ismereteit. Merem állítani, hogy békeidőben, ha volna itt a közelünkben ilyen mintagazdasággal egybekötött gazdasági iskola, az én falum fiatalsága is buzgón látogatná azt az iskolát. Míg így nem tudnám őket hova küldeni s a szomszéd uradalomból nem sokkal több hatol el hozzájuk egy pár hólihós béreskáromkodásnál. Már most ez az új birtokrend ilyen iskolázással tudom, hogy egymagában nem pusztítaná ki az egykerendszeit, de megfelelő jellemű nép mellett legalább alapot nyújtana annak a népnek terjeszkedésében és szaporodásához. 2. Kulturális okok. Sokan csodálkozva fognak fölnézni, mikor ezt a sort leírom. Hogyan volnának kulturális hiányok az okai az cgykerendszernek ? Ott van az oláh, a czigány. Ott csak nem lehet szó semmiféle kultúráról. Mégis mekkora a szaporaság. S ott van viszont a kultúra csúcsán egy nemzet, a franczia. Hol uralkodik jobban az egyke-rendszer a bűnök egész garmadájával, mint Francziaországban ? Kettős a feleletem rá. Én, szerény és névtelen utóda azoknak a dévai Bíró Mátyásoknak, Szilveszter Jánosoknak, Sztáraiaknak, a kik vándornyomdával az oldalukon, a kultúra fáklyáját lobogtatva egyik kezükben, hirdették az evangyéliumot, nem kérek nemzetem számára abból az erőből, a mit a kultúra hiánya ad. Hiszen a modern XX. században Magyarország magyarlakta részeiben a kultúrától való tökéletes elzárkózás nem is volna lehetséges. Másrészről pedig nem abból a kultúrából kérek, a mivel Anatol France-ok fertőzték meg nemzetüket. A mi Páris kloakáiból ragadt ránk, az métely volt erre a nemzetre. A franczia nép erkölcstelen és halódik, mert tényleg elérte a túlfinomult műveltségnek azt a határát, a hol a nemzetek rothadozni kezdenek. De a magyar nép hol vette volna ezt a túlfinomult műveltséget? A magyar nép azért erkölcstelen, mert csak a felületét fodrozta föl a kultúra szellője s nem hatolt még a mélyre. A kultúrának csak a bűneit, üveggyöngy-hiúságait sajátította el s nem értékeit. Adjatok mélyebb és tisztább kultúrát, több fölemelő érzést és gondolatot ennek a népnek s meglássátok, hogy igazgyöngyei kezdenek kiválni s nem beszélhetünk többé egész rétegek általános lepusztulásáról. A ki itt él népünk között, tudja és ismeri típusát annak az embernek, a kiről szóltam. Ismeri azt a típust — férfit és nőt —, a ki megjárta a túlfinomult bűnök mélységeit, de a „Kisújság" czímlapjánál egyéb valóságos kultúrát nem kóstolt még életében. Kiss Oéza. Falusi levél. Kedves Szerkesztő uram! A „Szabályrendelet"-tervezet az én kezembe is került, kerülő úton. Az adóügyi megváltás ügyének gilotínja ez. Engedje meg, hogy így egy kissé megkeményítsük a nyakunkat, hogy mire a gilotín lecsap, akkorra aczélerősek legyen és le ne fejezhessen bennünket! A dolg úgy áll, hogy egyházkerületünk felterjesztést tett a konventhez, hogy „A termények és szogáltatások értékének folyó árban való kiszolgáltatása czéljából az adócsökkentési államsegély megfelelő mérvű felemelése végett a kellő lépéseket megtenni szíveskedjék, hogy az egyházi hivatalnokok díjlevélszerü javadalma — az adózó hívek túlságos megterheltetése nélkül — kiszolgáltatható és ezzel megélhetésük biztosítható legyen!" A határozatban (olyan színtelen és határozatlan!) semmi bíztató nincsen, csak a milyet a miniszterek szoktak mondani a deputácziózó szónokoknak: „majd tanulmányozni fogom az ügyet! Tudniillik már intézkedett, hogy az új értékelési kulcs megállapításához szükséges adatok összegyűjtessenek és ez alapon a viszonyok jobbra fordultával az új értékelés alapján a segélyek haladék nélkül revi/ió alá legyenek vehetők!" Igazán mohósággal vártuk ezt az „új értékelési alapot!" mert ez a kijelentés, hogy a viszonyok jobbra fordulásával veszi csak revizió alá, nem hogy biztatással, de valósággal aggodalommal töltötte el sok teher alatt nyögő lelkünket. A biztatás mihamar elült, de az aggodalom egy-kettőre forrpontra szökött, a mint megjelent a szabályrendelet-tervezet. Kimondja ugyanis, hogy a lelkészi és tanítói díjlevelek értékelése az 1910—14. évek átlaga szerint lesz értékelendő, mert az 1915—17. évek normálisaknak nem tekinthetők ! Igaz, hogy csak tervezettel van dolgunk, de félő, hogy az egyházi szolgák exisztencziájának nagy kárára e tervezetből határozat lesz. Épen azért kell idejében rámutatni ennek hiányaira, sérelmes részeire. Mert mi történik ? ! Az, hogy a lelkészek követelik a terményt! Itt már alku nincs, itt már erős tapasztalatok tesznek a mellett bizonyságot, hogy az a devalvált papirpénz nem szánt, az a kályhát nem melegíti, testet ruhával be nem fedi és tejbe aprítani nem lehet! Követelni fogják és nem. engednek! A régi öregek bölcsessége biztosította a megélhetést (nem a meggazdagodást), az új „öregek" 10 esztendőre előre látni nem tudása ezt nagyon problematikussá tette.