Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1917 (60. évfolyam, 1-52. szám)

1917-03-11 / 10. szám

melodikus stílusnak a megteremtői. Ne csodálkozzunk tehát azon, ha a mai kor változott, kifiiomult zenei és művészi ízlése csak valami terhes és fárasztó, kopott és együgyű zenei hatásokkal dolgozó lapos melódiát talál a XVI. század zsoltárdallamainak igen sok részében Mi szépeknek, vagy legalább elfogadhatónak találjuk, de ne csodálkozzunk, ha a templomunkba b3-tévedő idegen semmi szépet, semmi felemelőt nem talál azokban. Nem mondom én, hogy ez minden zsoltárdallamra áll. Vannak azok között, én szerintem, is olyan dallamok, mint „Perelj uram perlőimmel", „Te benned bíztunk eleitől fogva", „Az Istenhez az én szómat", „Hogy a babiloni vizeknél ültünk" stb., olyan szép dallamok, hogy akárhányszor énekelve is, nem tudok betelni szépségükkel De ilyen, zeneileg igazán szép melódia mellett sokkal több azoknak a száma, melyekben semmi szépség nincs, vagy olyan hosszadalmas, nehézkes felépítésű, terjengős és mégis gondolatszegény melódiák, hogy ma már azokkal a lelkekre hatást gyakorolni nem lehet. A következő elvi kérdés, hogy milyen legyen a hangjegyezése a dallamoknak: ritmizált-e vagy korál? Ez megint olyan kérdés, .melynek már egész irodalma van, mely körül már sokszor folyt vita pro és kontra. Hogy a kérdést megvilágítsuk, menjünk vissza a dallamok forrásához. Kétségtelen tény, hogy Bourgeois és Dagues, a zsoltárdallamok szerzői, dallamaikat franczia népdalok és népénekek után írták. Tehát olyan forrásból merítették, a hol, tudniillik, a népénekek körében a korál méretezés, vagyis az egyenlő hangokban haladó éneklés nem használatos. És csakugyan, űgy a legrégibb, mint a legújabb franczia ref. énekeskönyvek mind ritmizálva közlik az általuk még használt zsoltárok dallamait. Mit bizonyít ez ? Azt, hogy Bourgeois és Dagues dallamaikat ritmizálva szerezték és úgy is hangj egyezték. Ez olyan kétségtelen tény, a mit bizonyít a ma is használatban lévő zsoltárkönyvünk akármelyik régebb kiadása, hol az összes dallamok három méretű hangjeggyel, a régi mensurális hangjegyzés miniina, semibrevis és brevis jegyeivel vannak hangjegyezve. Azok a zsoltárdallamok tehát élénk menetűek voltak s ritmikai tagoltsággal bírtak. Teljesen tarthatatlan s a történeti tényekkel ellentétes tehát az a vélemény, hogy a mi „zsoltárénekeink koráloknak, vagyis egyenlő hangokban haladó dallamoknak születtík". Se nem születtek, se nem hangjegyezték korálnak s a franczia reformátusok ma sem éneklik annak. Ritmikai volt a beosztása, s a franc/-iák ma is ritmikusan éneklik. Semmiesetre se helyes tehát egyenlő időmértékű hangjegyekben írni új énekeskönyvünk dallamait, mert ezáltal mi magunk fosztanók meg azokat az egykoron ritmikai tagoltsággal énekelt dallamokat ritmikai hullámzásuktól, élenkebb menetüktől. Mert legyen bárkinek bármilyen a zenei ízlése, az kétségtelen tény, hogy igazi elevenséggel és élénkséggel csak a zenei hangsúllyal, arsis és thesis-f-zel, szóval ritmikai hullámzással bíró dallamot lehet énekelni. Ezért nincs a mi zsoltáréneklésünk módjában semmi szépség, mert zenei hangsúly és időbeli változatosság nélkül, geometriailag egyenlő méretűre szabott, illetve nyújtott hangokkal énekeljük a legélénkebb dallamot is. Ne nynjtsunk tehát segítő kezet ehhez a hangsúly és ritmus nélküli éneklési módhoz sem a korál, sem, mint azt a II. próbakiadás teszi, az alla breve-ütemnemnek az alkalmazásával, annyival kevésbbé, mert a nagyobb értékű hangjegyekkel bíró alla breve-ütemnok 2

/Ve

s

hangjegyekben írt, de voltaképen csak '/4 értékű hangjairól igen sokan nem tudják, hogy azok a hangok még egyszer olyan gyorsan játszandók, illetve énekelendők. Ne írjuk tehát, ez az elengedhetetlen kívánalmam az új énekeskönyvvel szemben, templomi énekeinket 2

/4 értékű, vagy legalább annak látszó hangjegyekkel, mert kántoraink egy része, látva, hogy minden hangjegy teljes 2/4

kottával van hangjegyezve, feltétlenül és még inkább ki fogja nyújtani az éneket még hosszabbra, hogy az a 2/4

hang valahogy meg ne csorbuljon. A korái-írással csak lovat adunk kántoraink lába alá, hogy minden hangot egyenlően és egyformán ki kell nyújtani, míg van a tüdőben szusz, míg be nem reked a hang s a homlokon ki nem dagad az ér ! De- a franczia eredeti ritmizálás szerint se írjuk énekeinket, mert a nekünk különben is szokatlan és idegen ritmust most már nehezen vagy talán sohasem tudná befogadni fülünk. Nagyon szépen oldották meg azonban énekeseink hangjegyírásának, ritmizálásának kérdését az I. próbakiadás szerkesztői, még inkább az Erdélyi énekeskönyvnek revizorai. Ők ritmizálva adják a zsoltárok dallamát, de nem franczia, hanem a magyar lélek, a magyar fül által kívánt módon ritmizálva a dallamokat. Ezt az egyenletes, de 74

hangokban haladó, de a sorvégi hosszabb hangoknál 2

/4

hangjegyekben írt s így a mai éneklési móddal számoló, de azért mégis elevenebb, ritmikusabb Írásmódot találom a legmegfelelőbbnek, a leghelyesebb megoldásnak. Szinok Zoltán. A királyi pár úrvacsorázása a koronázáskor. A koronázás alkalmával a napilapokban s ezek nyomán a mi lapunk 2-ik számában is olvastuk, hogy „a koronázási szertartások egyik részlete volt a királyi pár áldozása ; ez alkalommal nemcsak ostyát vettek magukhoz, hanem a kehelyben is részesültek; a bor azonban nem változott át dogmatikus értelemben Krisztus vérévé, a borban való részesülésnek csak szimbolikus jelentősége volt". Eddig a híradás, mely szerint a királyi pár a koronázási mise alatt ostyában és borban nyerte az úrvacsoráját, tehát — sokak szerint — két szín alatt áldozott volna, a mi a római katholikus egyház törvényes gyakorlata szempontjából igen ritka kivétel és előjog. Feltűnő azonban a híradásnak az a pontja, hogy a