Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1916 (59. évfolyam, 1-53. szám)

1916-02-13 / 7. szám

emlékezni fogtok reá, felhívta honfitársainak figyelmét arra, hogy kötelességük felemelkedni azon örökség nagyságához, a melynek kezelését az isteni Gondviselés reájuk bízta. Az angolul beszélő népek ősei voltak azok, a kik el nem feledve magasztos hivatásukat, a kietlen vadont ragyogó birodalommá emelték és nem pusztítva, hanem előmozdítva az emberiség vagyonosodását, szaporodását és boldogságát, a legmesszibbre terjedő és tiszteletet egyedül parancsoló hódításokra tettek szert." Az Egyesült-Államok népe eddig nem vallotta kárát annak, hogy ragaszkodott ezekhez a tanításokhoz, hogy nehéz időkben és erős kísértések mellett sem feledte az emberi lélek nemesebb hivatását és szemben a vagyoni előnyökkel, többre becsülte a fennkölt hitéhez ragaszkodó lélek tiszta nyugalmát annál, melyet az opum metuenda potestas nyújthat. Az a kérdés, melyben támogatástokhoz folyamodunk, nézetünk szerint, az egyetemes keresztyénség lelkiismereti ügye. A megoldás nehézségei teljes egészükben állanak előttünk, de az igaz és erős hit Annak tanítása szerint, ki ma is élő kapocs köztetek és köztünk — mindent legyőzhet. Ha erre a nagy lépésre elhatároztuk magunkat, mertük ezt tenni azért is, mert a Pan Presbiterian Alliance vezető szellemei azon a gyűlésen, melyet pár évvel ezelőtt hazánkban tartottak, biztosítottak bennünket arról, hogy követeink, szószólóink lesznek nyugati egyházaik körében és s/orongattatásunkban s bajaink közt nyugodtan és bizalommal forduljunk hozzájuk és azokhoz a tényezőkhöz, melyek ez Alliance-t létesítették és fenntartják, kérésünk a presbiteri egyházak szolidaritása alapján meghallgatást és panaszaink jóakaratú méltánylást fognak nyerni. Mi az Európában dúló háborúnak, mely az Európán kívüli tartományok közül is annyit érint, becsesebb eredményt elképzelni se tudnók, mintha a szenvedések és ellentétes érdekek tusájából a keresztyén szeretetnek, megértésnek és a jogos érdekek kölcsönös méltánylásának olyan ereje fakadna, a mely az anyagi érdekeket hátratólva, lehetetlenné tenné azokat az összeütközéseket, melyek ezekből a forrásokból erednek. Visszaállítva régi fényükbe az egyszerűségnek és lemondásnak ideáljait, képesítené a nemzeteket olyan, a politikai élet és az erkölcsi világ közt kifejlődő ellentétek elsimítására, melyek a diplomáczia és jogtudomány minden eszközeinek felhasználásával sem oldhatók meg. JAJKIÁLTÁSOK. Nem lehet, hogy egyházunk közönnyel menjen el azok mellett a jajkiáltások mellett, a melyek most mind sűrűbben hangzanak fel a háború okozta súlyos anyagi viszonyok között tengődő lelkészek és különösen a lelkészözvegyek ajkairól. A mi a lelkészeket illeti, tudjuk, hogy a képviselőházban ázóba került a lelkészek drágasági pótlékának ügyé. De ott jóformán egy kézlegyintéssel kedvezőtlen elintézést nyert. Pedig hát reaül ii i i"! hogy különösen azok a lelkészek, a kiknek lovaló járandóságait „megváltották" — és mily sok helyen történt ez az utóbbi esztendőkben! —, nagyon nehéz helyzetben vannak. Nem akarunk most immorálni a felett, hogy milyen súlyos következményeket sziilt ez a nem nagy előrelátásra valló eljárás, azt sem tárgyaljuk hoszszasabban, hogy néhány év előtt egyházi lapjaink telve voltak sürgető szózatokkal a terményeknek készpénzzel való megváltását illetőleg. Elég most annyi, hogy meg kell látnunk a helyzetet a maga teljes valóságában és be kell látnunk, hogy itt valami sürgős intézkedésre van szükség. Dunántúl történt kísérlet a helyzet javítására nézve. A kerület püspöke hivatalos, szép, szívhez szóló levélben felszólította az összes egyházközségeket, hogy adjanak lelkészeiknek és kántortanítóiknak, azoknak t. i., a kik az államtól ilyen czímen semmit sem kapnak, drágasági pótlékot. Hogy milyen eredményt szült ez a lelkes felhívás a gyülekezetek nagy többségénél, nem tudjuk, de a Lelkészegyesület legutóbbi számában két nagyobb gyülekezet lelkésze jelenti be, liogy a presbitériumok annak daczára, hogy lett volna fedezet a drágasági pótlékra, az előterjesztett kérelmet kereken elutasították azzal a jól ismert „minek a" féle válasszal, hogy „ki ad nekünk drágasági pótlékot!" Az illető lelkész, a kinek fizetését szintén megváltották (1 métermázsa búzát 12 koronáért!) nagy elkeseredéssel ír erről a dologról. Bizonyára többen is jártak így abban a kerületben; lehet, hogy voltak olyanok is, a kik ismerve a hangidatot, nem is nagyon siettek a püspöki körlevélben foglalt kérelem előterjesztésével. Bizony súlyos helyzet! A lelkészek látják, hogy minden testület, egyesület stb. legalább valamit ad tisztviselőinek drágasági pótlék czímen és sajnosan tapasztalják, hogy — tisztelet a kivételeknek — az egyházközségek a legtöbb helyen még csak hallani sem akarnak arról, hogy nékik ilyen czímen valamit juttassanak. Pedig hát igen sok helyen volna is miből adni, az egyházi adófizetés nem ütközik akadályokba, nincs pénztelenség falun, sőt ellenkezőleg. De a legtöbb gyülekezetnél, elöljáróságoknál hiányzik az a lelki, szellemi emelkedettség, a mely ebben az ügyben legalább most megértő belátást, méltánylást produkálhatna. Mit kell tehát tenni ? Mert hogy kell valamit tenni, nemcsak az illetők iránti tekintetből, hanem egyházi, nemzeti közérdekből kifolyólag is, az bizonyos. Természetesen az államra gondolunk, ha valami segítségről van szó. Igen, erélyesen kell kérni, zörgetni azoknak a családoknak érdekében, a melyeknek fejei most is oly nagy szolgálatot teljesítenek a front mögött a haza megvédése körül. De ez nem elég, össze kell szedni, kaparni minden rendelkezésre álló pénzt a kasszákban és segíteni kell ott, és pedig minél előbb, a hol erre égető, elodázhatlan szükség van: a nagy családú, gyermekeket taníttató és más lesújtó körülmények folytán szűkölködő,