Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1916 (59. évfolyam, 1-53. szám)

1916-02-06 / 6. szám

roly vagy Mária Terézia, hogy jogaik csorbításával az országgyűlés is beleszóljon ebbe? Ha az 1848-as törvényekben lefektetett újabb alkotmányunk megalkotásáig még lehetett volna is ezt vitatni, ma már az érdekelt r. katli. egyházi körökön kívül senki se vitatja, hogy a király a maga főkegyúri jogait is a felelős minisztérium és a törvényhozás részesedése nélkül gyakorolhatná. Ismét Kmety Károlyra hivatkozunk, ki a legnagyobb határozottsággal utasít vissza minden ilyen törekvést: „Alkotmányunk szellemét és múltját tagadja meg az, mondja, a ki a király legfőbb kegyúri jogát a királyi közhatalom s így az államhatalom köréből kikülöníteni, az alkotmányos faktoroknak, így az országgyűlésnek és felelős minisztériumnak arra való befolyását kizárni akarja, egyházi vagy állami jog szerint kizárandónak tartja" (174. 1.). íme, nem mi, hanem a budapesti egyetem r. kath. közjog professzora állítja ezt! Annak bizonjságául pedig, hogy a szerzetesrendek befogadásánál is szükség van a törvényhozás hozzájárulására, hadd szólaltassuk meg a budapesti egyetem volt r. kath. egyházjogtan tanárát, Kőnek Antalt. „Hazánkban — olvassuk Egyházjogtanában (1871.) — régibb és újabb országos törvények, jelesen pedig az 1715: 102-t.-cz. s szakadatlan gyakorlat szerint szerzetes intézeteket az országba behozni és alapítani csak királyi engedelemmel lehetséges; sőt nem hiányoznak példák, hogy, főleg a mult században, több szerzetesrendnek honunkban! elfogadása az országgyűlésen eszközöltetett, ... és hazánk jelen kifejtett alkotmányosságánál fogva a legislativa ebbeli hozzájárulásának szükségessége minden kétségen kívül van" (422. 1.). Még csak azt kérdezzük &&.-tól, hogy ha a magyar törvényhozás magáévá tette volna az 1852. decz. 15-iki uralkodói engedélyt a jezsuitarend visszafogadásáról s ezáltal törvényes jogalapot nyert volna a jezsuiták ittléte : miért akarták akkor Apponyi kultuszminisztersége alatt a jezsuitarend reczepczióját tető alá hozni s miért nem áll még ma sem mindenük a saját nevükön ? bb. arról is gondoskodik, hogy védekezés közben erős vágásokat mérjen a magyar protestántizmusra. Ezért, bármennyire valljuk most is, hogy a mai nehéz idők nem alkalmasak felekezeti ellentétek kiélesítésére, nem haladhatunk el szó nélkül ezek mellett. Elpanaszolja, hogy reánk, protestánsokra „milliós ajándékokat fordított már a közös adópénzből" az állam, hogy a közpénzekből évenként csaknem tízszer annyit ad az állam nekünk, mint a katholikusoknak. Arról — természetesen —• mélységesen hallgat, hogy az állam a századok folyamán óriási kiterjedésű birtokokat adott a római egyház főpapjainak bizonyos ellenszolgáltatások fejében s ezek a milliárdokat érő birtokok még ma is a kezükön vannak, a mikor a hadviselés, az igazságszolgáltatás stb. terén való terhes kötelezettségeiket már rég lerázták magukról. Azt is állítja bb., hogy „ha gimnáziumra van szükségünk, azt mindig az állammal állíttatjuk föl". Nem mondaná meg, hogy 29 gimnáziumunk közül melyiket állította föl az állam ? Azt is elpanaszolja, hogy a protestántizrnus nyújt évszázados szomorú példát a radikális, tomboló szabadkőmivességnek a jezsuitákkal szemben való gyűlölködésben s hozzáteszi: „Még azon sem álmélkodnának, ha a magyar protestántizmusnak a szabadkőművességgel állandóan együttműködő része, a Baltazár-féle demagóg, szekularizáló irány intézne durva támadást" ellenünk, de azon megütődnek, hogy a mi türelmet hangoztató lapunk sem átalja „a legtürelmetlenebb kirohanást" intézni ellenük. Megnyugtathatjuk bb.-1: ha más kérdésekben van is eltérés a reformátusok és az evangélikusok közt, vagy Baltazáréit és mi köztünk, a jezsuita-kérdésben minden protestáns a legteljesebb mértékben egyetért. Az okát is könnyű megérteni. Vájjon a mi irántuk érzett ellenszenvünk nem gyönge visszhangja-e csupán annak a tengernyi sok gyűlöletnek, üldöztetésnek, a miben a jezsuiták hosszú időkön keresztül, különösen hatalmuk tetőpontján. egyházainkat, iskoláinkat, lelkipásztorainkat részesítették? Odáig azonban sohase tudnánk elmenni, a meddig ők mentek, hiába vádol meg minket azzal, hogy „protestáns írók kath. papok és magyar honpolgárok kitolonczolását sürgetik ugyanakkor, mikor nincs egyetlen szavuk a romboló radikalizmus, a hit és haza destrukcziójára fölesküdött szabadkőművesség ellen". Az ő kitolonczoltatásukat múltkori czikkünkben nem sürgettük, viszont — ha nemcsak ilyenkor olvasnák lapunkat, a mikor róluk van benne szó, látniok kellene, hogy — a destruktív irányzatok ellen mindenkor a leghatározottabban fölemeltük a szavunkat! Az is állítja végül bb., hogy Magyarország kulturális fejlődése „legalább annyit köszön a Jézus-társaságnak, mint a magyarság vallási egységét fölöslegesen megbontó s annyi véres polgárháborút (?) és fejetlenséget okozó idegen protestántizmusnak" és hogy „a magyarországi Jézus társaságának legalább annyi históriai és törvényes joga van ahhoz, hogy ez országban éljen és működjék, mint akármelyik protestáns felekezetnek". Erre a képtelenül szerénytelen állításra nem kell felelnünk: megfelelt már rá sokszorosan a magyar történelem. Felelete ott él a r. katholikusok nagy tömegének a lelkében is;

a kik — bár nem egy felekezeten vannak is vélünk, a nagy Beöthy Ödönhöz és nemes gondolkozású társaihoz hasonlóan — tisztelnek, becsülnek, szeretnek minket, míg őket nemcsak a r. kath. hívek ezrei és ezrei, de saját paptársaik se . . . De erről már nem is kell szólnunk: ezt az egyet már csakugyan jobban tudja bb., mint mi! Dr. K. I. Kálvin bronzból vert, igen sikerült plakettje öt korona árban megrendelhető a Kálvin-Szövetség titkári irodájában (IV. ker., Molnárutcza 17. szám).