Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1916 (59. évfolyam, 1-53. szám)

1916-12-03 / 49. szám

karöltve : gondolkozóba kell esnünk és a hajuknál fogva előránczigált okok mögött — legnagyobb sajnálatunkra — egy olyan okot is észre kell vennünk, a melyről egyikük se beszél nyíltan, de a mely mégis — úgy látszik ennek az egész hadjáratnak egyik legfőbb mozgató oka. Egyik-másik lap elejtett nyilatkozatából ugyanis, ha akarjuk, ha nem, meg kell értenünk, hogy egyes hangosan argumentálóknak nem annyira a miniszterelnök politikai ténykedései fájnak, hanem sokkal inkább az, hogy kálvinista, vagy az ő nyelvükön szólva: „eretnek". Már pedig hogyan szerepelhetne a koronázásnak r. katholikus jellegű szertartásánál a herczegprimással együtt egy „eretnek" ?! Hát biz ez öreg hiba lenne! Mert hisz, úgyebár, nagy bűn a középponti hatalmak legfőbb hadurával, Vilmos német császárral meg az ő legfőbb segítőtársaival, köztük a két világverő hadvezérrel: Eindenburg-gal és Mackensen-nel együtt „eretneknek" lenni?! Hozzá még az 1848:20. t.-cz. megszüntette a róni. kath. vallásnak uralkodó államvallás jellegét és csupán a koronázásnál maradt az meg szemlátomást. Most ezt is lerontaná az, hogy egy „eretnek" miniszterelnök tenné a herczegprimással együtt a koronát az új király fejére! Ezt csak nem lehet megengedni?! Hamar elő tehát valaki mást, ;i kiben az egész nemzet bizalma összpontosul, a kinek a, neve hallatára a miniszterelnöknek is félre kell állnia ! A miniszterelnök azonban nem azért kálvinista, hogy olyan hamar megijedjen s a tudta és beleegyezése nélkül a hadjáratba belekevert főherczeg is sietett kérni ezeket a jó urakat, hogy hagyják ki őt nemes küzdelmükből ... Fz után a nagy „siker" után méltán hihettük, hogy leteszik a fegyvert, de úgy hírlik, még elkeseredettebben akarják folytatni a harczot, hogy a miniszterelnök, a kellemetlenkedéseket megunva, mégis meghátráljon. l)e a miniszterelnök nem azért „vastagnyakú8

, hogy ilyesmikért meghátráljon! Ebben a harczában, a mely csakis az ő győzelmével végződhetik, nemcsak pártja áll mögötte sziklaszilárdan, de mögötte áll több, mint négy millió magyar protestáns is pártkülönbség nélkül. Az ő „capitis deminutio"-ját önmagunkra nézve is annak tekintenők. Ezért büszke önérzettel kiáltjuk oda a mondvacsinált ürügyek mögé búvóknak: ha jó a németek hatalmas „eretnek" császárja arra, hogy a középponti hatalmak sorsának és fegyveres hatalmának diadalmas intézője legyen, ha jó a két imádságos lelkű, hatalmas „eretnek" hadvezér: Hindenburg és Mackensen arra, hogy határainkat is megtisztítsák a betörő ellenségtől s diadallal hordozzák meg zászlainkat is az ellenség földjén : a magyar miniszterelnök vallása sem lehet akadály abban, hogy ő tegye fel a herczegprimással együtt a magyar nemzeti hatalom örökbecsű szimbólumát, a koronát az „eretnek" művész kezétől újjáépített koronázó-templomban 0 Felsége IV. Károly király fejére! TÁRCZA. Farkas József emlékezete. XI. A régi időkben alkalomadtán ki-kirándult a kis sereg a budai hegyekbe, úgy értvén a dolgot, hogy az ifjúság tanáraival, püspökével együtt indult útnak s szerzett magának egy-két jó órát a szabadban — procul negotiis. Az egyik papi vizsga után, a kerületi gyűlések előtt, rendezett a többi között valamelyik esztendőben egy ilyen kirándulást a theoiogia ifjúsága püspökével, tanáraival s a felszentelt fiatal papokkal egyetemben. Szép májusi délután és vasárnap vala, Hosszú, egészséges mozgás után a kirándulás fénypontja: vacsora a Svábhegyen. A hangulat eléggé vidám lehetett, de mintha a lelkekben ott settenkedett volna valami árnyék, a mi miatt a harmónia teljes és tökéletes nem lehetett. A dolog úgy álott, hogy az előző napon a szigorlaton, a második papi vizsgán egy Bornemissza nevű ifjú nagyon megbukott, megbukott pedig már másodízben. A ki a második lelkészi vizsgán másodízben megbukik, az a köztudat szerint nem való papnak, mehet Isten hírével, legfeljebb csak pusztai próféta maradhat vagy lehet belőle peregrinus. Szegény Bornemissza (ez volt felőle a közvélemény) jobb sorsot érdemel! A részvét, a méltatlankodás miatt nem voltak az ifjak olyan derültek, mint pl. az a májusi délután. De végre is helyre jutott a társaság: a fehér asztalhoz, a melynek fejénél a nagy püspök ült, aztán szép rendben a többiek mind, még néhány világi előkelőség is. Fehér asztal mellett alig tud a magyar vigadni szó nélkül. Volt itt is pohárköszöntő. „Egy világi előkelőség, írja a solti esperes, örömének ad kifejezést a fölött, hogy az új nemzedék biztató, egészséges irányban fejlődik." Ez a „világi előkelőség" meghajtá zászlaját a tanárkar előtt, mint a melynek érdeme, hogy tudományszomjat, egy házias buzgóságot, evangéliumi lelkületet visz magával az életbe a fiatal nemzedék. Mindez — így hangzott az ítélet — Ballaginak és Farkas Józsefnek „szellemi öröke", ámde e tulajdonok szerencsés kiegészülést nyernek abban a józan életnézetben, a melyet a tanítványok a katedrában s azonkívül is Kovács Alberttől tanulnak. A lelkes tanárkarért, az ő szellemi gyermekeiért és az egyház virágzásáért csengtek össze a poharak. A köszöntőre Farkas József felelt, Felelt azzal a szerénységgel és szellemes közvetlenséggel, melynek oly sokszor voltak tanúi a kortársak s a mely nagy mértékben volt sajátja. Megköszönte az elismerést, a mit az előtte szóló meleg, lelkes beszédében a tanárkarnak nyújt, de fájdalmas megdöbbenéssel kell éreznie azt a szemrehányást is, mely a beszédben megnyilvánul. „Úgy érzem, mondotta Farkas József, hogy előttem szólónak ez a vádja tévedésen alapszik s minket nem- illethet, Tiszteletteljesen bár, de tiltakozom a vád ellen, a józanság vádja ellen. Tiltakoznom kell e meg nem érdemlett