Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1916 (59. évfolyam, 1-53. szám)

1916-10-29 / 44. szám

TÁRCZA. Farkas József emlékezete. VII. Kathedrája és íróasztala egy czél szolgálatában áll. Amott és itt theologusainak óhajt használni s a mikor erről szó van, meg kell emlékeznünk arról, hogy gondolatai előadószékén, íróasztalán kívül is az egyház, a theologia érdekei körül forognak. A mint az életben csendes vidámsággal körültekint, megfigyel, észrevételeit önkénytelenül is az egyházzal, a gondjaira bízott ifjúsággal hozza kapcsolatba, aztán int, felvilágosít. Midőn a hatvanas évek vége felé a közszellemben változás áll be, Farkas József, kora viszonyainak szemlélője, nemcsak néz, hanem lát. Érdekes egyik-másik észrevétele. „Az 1867-ik évtől fogva, mondja egyik visszatekintésében, a község, a megye, az országházában, a gombamód szaporodó nép- ós olvasókörökben, a kortestanyákon megindul a dikczió-áradat. Erdő, mező viszhangzik a népboldogító k

szónoklatoktól . . . ízléstelen lapok, füzetek, képek kerülnek a nép kezébe . . . lapók keletkeznek, árad a pletyka ... A régi jó kálvinista nevelésben részesült tanítók mellett akadnak olyanok, kik magukat nem is az egyház, hanem a nemzet napszámosainak tekintve, az igazi felvilágosultságnak, a valódi műveltségnek — már mint ők gondolák — lettek felkent, akarom mondani okleveles apostolaivá . . . messze hátuk mögött az obskúrus, vaskalapos papokat. Ismertem olyanokat is, a kik büszkélkedve hirdették, hogy ne bibliai meséket, lélek és életnélküli kátékat tanítsunk, hanem tudományt." A mi az egyháziakat illeti, a lelkészek hirdették a Krisztust a régi módon, t. i. elvégezték a hétköznapi könyörgéseket, a vasárnap délelőtti és délutáni szolgálatot. Az egyház nem lelkészkedő tagjai pedig ellátogattak az Ur házába, meghallgatták a prédikácziókat, azután összetették kezüket, ök nem papok, gondolák, ők nem tehetnek semmit Krisztusért és annak egyházáért egyebet." A tudományos képzettség nagy dolog, de a theologusnak ezen kívül még másra is van szüksége. A fiatal pap (az életben) nehézségekkel találkozik s Farkas József kötelességének ismeri, hogy azok felől hallgatóit tájékoztassa. „Az erkölcsi világnak, vagy keresztyénileg szólva, az Isten országának törvényei, mondja egy alkaommal idevonatkozólag, nem vágnak össze a világnak, a testnek, az érzékiségnek törvényeivel, következőleg a két különböző törvény apostolai és követői örökös harczban állanak egymással. Ormuzd és Ahrimán szakadatlan harczban állanak ma is." Farkas József a kathaedrában s azon kívül is azt hirdeti, hogy a jövendő lelkésznek enenmagának végképen tisztába kell jönni a legfőbb dologgal. „Minden bölcsesség hiábavaló, hirdeti tömérdek példára hivatkozva, a melynek kezdete nem az Űr félelme. Hiábavaló minden változtatás, ha az államok és társadalmak szegletkövét nem a tiszta erkölcs képezi." Igaz, az a kör, a melyben a jövendő lelkészek szava hangzani fog, véghetetlen kicsi ahhoz képest, hogy új világot teremtsen, csepp a tenger nagy vizéhez képest, de cseppekből áll a tenger is. A lelkész a magasabb törvény szolgálatában állva, időknek folyamán a legnagyobb jutalomra számíthat: a felemelő öntudatra. A történelem sok ténye mutat a magasba s Farkas József azokat fel is használta, hogy a nagy, az abszolút sejtelmét erősítse hallgatóiban. „Ne rettentse önöket vissza a divatos beszéd, mondja egyik, az ifjúsághoz intézett fölszólalásában, mutassanak fel az égre s mondják : azt hirdetjük, a ki e milliárd világokat összefűzte, futásukban szép renddel igazgatja, kiről tanúságot tesz minden fűszál, kinek képe visszatükröződik a harmatcseppben, kinek keze kiszabta az utat a vízcseppben millióként hemzsegő azáléknak s beírta örök törvényét az emberi szívbe." A mit katedráján tanít, azt nagyobb körben a „Prot. Egyh. és Iskolai Lapok" hasábjain is hirdeti. Idevonatkozó munkássága hovatovább nagyobb arányokat ölt. A mennyire ideje engedi, a nyilvános szereplésből is kiveszi részét. A hatvanas évek közepétől kezdve a templomi szószékben, egyházi és egyéb ünnepélyek alkalmával a nyilvánosság előtt szerepel. 1866 augusztus hó 1-én a Nemzeti Színház előtt Egressy Gábort ő búcsúztatja el s e beszéd annyival figyelemre méltóbb, mert a megbízatást csak (Dobos, czeglédi lelkész akadályoztatasa miatt) az utolsó perczben kapta. Néhány szó e beszédből talán ma, ötven esztendő múlva, érdekelni fog némelyeket. A gyászmenet a Nemzeti Színház előtt megállván, Farkas József a maga egyszerű, közvetlen előadási módján szólt: „Nehéz e koporsó, nemde, ravatalvivő férfiak ? Nehéz a koporsót követni, nemde, gyászoló sereg ? Megállottatok ? Nagy a teher, de nem az, mely a- vállakat nyomja, hanem az, mely a szívekre nehezedik ! Megállottatok a ház előtt, hogy reánézzetek mégegyszer a koporsóra és e házra, mert e ház és a ki e ravatalon nyugszik, egymáséi valának. íme ki néhány évtizeddel ezelőtt lélekkel, lelkesültséggel tölté be e nagy hajlékot, most e kis koporsóban fekszik." Egressy Gábort tudvalevőleg „Brankovics György" czímszerepében érte utói a halál a színpadon. Farkas József röviden rámutat arra, a miben az egykori fejedelem ós az imént elhunyt babérkoszorús fejedelem megegyezik: mindkettő szerette hazáját, senki sem tudta úgy átérezni az elveszett haza sorsa felett a fájdalmat, mint az, a ki e fölött maga is könnyezett, mint az, a ki hazájáért maga is küzdött. Egressy 40 éves pályája alatt „nyelvünk, nemzetiségünk, hazánk szeretetének tüze éledt". Ebben része van neki is. „A lelkesültség, művészi erő nem maradtak eredmény nélkül." „E tudat legyen jutalmad. Koszorúd mellé oda függesztjük tiszteletünk, becsülésünk virágszálaiból font koszorúnkat s ha nincs hatalom, mely számunkra megtartson, indulj már, indulj a hosszú útra, Isten veled." Dr. Pruzsinszky Pál.