Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1916 (59. évfolyam, 1-53. szám)

1916-10-08 / 41. szám

Nem fatalizmus ez, hanem több annál, az Atya Isten gondviselésébe vetett erős hit, a mely bátortalan, tán­torgó filozofálgatás helyett bátran levonja a következ­tetést. Isten életem határát kimérte — mondja a kálvi­nista dícséretíró. Kimérte? — akkor miért imádkozzam, ha liozzám­tartozóm beteg, ha szeretteim a harczvonalban vannak? Vigyázzunk jól! Ezékiás életét is kimérte, de ezzel, hogy úgy mondjuk, nem kötötte le Isten az akaratát, hogy azon egy magasabb czél érdekében ne változtathasson. Ezékiás imádságára meghosszabbította Isten életét, de azért csak ő az, a ki kimérte végeredményben is. Kiméri az öngyilkos életének határát is, de az emberi szabadságnak bizonyos határok között teret ad. Az ember megrövidítheti, de meg nem hosszabbíthatja a kimért időt, Isten a kimért időt meg is rövidítheti, meg is hosszabbíthatja bölcs gondviselése szerint. A mi feladatunk az, hogy úgy számláljuk nap­jainkat, az elsiető, elfutó órákat, hogy bölcs szívhez jus­sunk, használjuk fel a kegyelmi időt, míg tart a ma, Kendezzük el saját lelkünk ügyét s a mennyire rajtunk áll, családunk testi, lelki boldogságának, üdvösségének nagy ügyét is. Használjuk fel az órákat a szolgálatra, míg nappal vagyon, eljön az éjszaka, mikor senki sem munkálkodhatik. Siess, az óra fut! Dr. Patay Pál. A THEOLOGUSOK HÁBORÚS SZOL­GÁLATA. A háború elején sok megbeszélés és vita tárgya volt a theologusok és lelkészek háborús szolgálata. Az a lel­kesültség^ harczkészség, a mely a háború kezdetén ifjú­ságunk lelkét annyira eltöltötte, nem hagyhatta érintet­lenül theol. akadémiáink hallgatóit sem. Mindnyájan emlékezünk még azokra a mozgalmakra, a melyek pap­növendékeink körében minden akadémián megindultak, a melyeknek eredménye az volt, hogy a theologusok közül többen Önként beálltak katonáknak, kórházi szol­gálatba léptek, egyes megíigyelőállomásokon vagy se­besültszállító vonatokon vállaltak szolgálatot. Háborús szolgálat volt az is, hogy köziilök többen mentek olyan gyülekezetek körébe, a melyek a lelkészek, tanítók hadi szolgálata folytán maradtak gondozás nélkül. Sokan az egyház jövője feletti aggodalom miatt nem nézték jó szemmel a theologusok körében ébredő mozgalmakat, hadbavonulásukat, kórházi szolgálatukat. Az ellenvetés némelyeknél nemes indokokból fakadt. Rámutattak az akadémiák elnéptelenedésére, a hadiszolgálat folytán ke­letkezett szomorú helyzetre, az értesítők adataira: kol­lokviumi, vizsgái hátralékokra stb. Mi lesz az egyházzal, hangzott fel a panasz, ha nem lesznek képzett lelkészei ? ! Hiszen nálunk az egyházi szellemi szolgálat a maga egész súlyával a lelkészekre nehezül; itt más a helyzet, mint nyugati hitrokonainknál. Olvastuk, hogy a midőn a fran­czia protestáns lelkészek, a kik nem élvezik azt a pri­vilégiumot, mint mi, hadbavonultak, helyeiket több gyü­lekezetben buzgó laikusok töltötték be. De hol vannak még ezidő szerint nálunk a „tanításra alkalmas" pres­biterek, világiak ?! De nézetem szerint theologusaink sem vonhatják ki magukat teljesen azon szolgálat alul, a melyre ifjú­ságunk többi része a törvény erejénél fogva is kötelezve van s így örülnünk és nem búslakodnunk kell azon, hogy sokan közülök nem menekültek a privilégiumok bástyái mögé. Csak nemrégiben közöltünk lapunkban adatokat arról, hogy mennyit vesztettek — a francziákról nem is szólva — a német prot. egyházak lelkészekben és papnövendékekben (1000 köziil több mint 60). Ami egy­házunk vesztesége, Istennek hála, ezideig még aránylag nem nagy. Hiszen mindössze egyetlen lelkészünk halt meg kór­házban szerzett ragályos betegség folytán ; a kórházi szol­gálatot teljesítő theologusok közül pedig egy sem és csak a fegyveres szolgálatra önként jelentkezettek közül van, fájdalom, több súlyos áldozat. A kik ott estek el a harcz mezején, azok már nem pótolhatnak semmit, de mind­azok, a kik más szolgálatokat vállaltak, a kik életben vannak, azok helyrehozhatják azt, a mit tanulmányaikban mulasztottak! Hát azoknak a joghallgatóknak, orvos­növendékeknek, más fő- és középiskolai hallgatóknak, tanulóknak ezrei — az elesettekről nem is szólva -—, a kik a fronton vannak és kórházakban vagy fogoly­táborokban sínylődnek, sokan már a háború kezdete óta! Az ő munkájukra is számítunk még; hisszük, hogy majd visszatértük után megfeszített igyekezettel, újult erővel állanak oda a jobb jövőt építők sorába. Nézetünk szerint tehát a nagy veszteségek láttára nem helyes jeremiádokat elsírni a felett, hogy theol. akadé­miáink tényleges hallgatóinak egy kisebb része búcsút mondott egy időre az iskolai padoknak. Egyházunknak nem szabad reménység nélkül siránkozni a veszteség felett, a mely ezzel az áldozattal jár. Hiszen ha jól vesszük, az áldozat, a veszteség, a mi ezzel érhet bennünket, más oldalon búsásan meg­térül. Mert eleitől kezdve hangoztattuk, hogy a mi egy­házunk nagyon is készületlen, szervezetlen volt a nagy háborúval és az által a támasztott súlyos helyzettel szem­ben. Németországban, a lelkészeket és papnövendékeket nem is említve, a diakonusok, diakonisszák ezrei telje­sítik eleitől kezdve a samaritánus munkát. Az otthonuk­ból távollevők ott lépten-nyomon találkoznak a nehéz órákban az egyházzal, ennek anyai szeretetével. Nálunk is a kath. egyház a munkások légióját állította sorba a gyógyító, sebeket kötözgető szeretet szolgálatába. Hát a mi egyházunk ?! A harcztereken és a kórházakban most már javult a helyzet. Tábori lelkészeink száma most már több a száznál; sok 100,000 vallásos irat ment már harczterekre, kórházakba. De mindaz, a mi történt, mi­lyen csekélység a tényleges szükséglethez képest! A val­lásos iratok ügye már többször megfeneklett a rendel-

Next

/
Thumbnails
Contents