Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1916 (59. évfolyam, 1-53. szám)

1916-09-10 / 37. szám

csak egy alkalmi feljajdulás volt. Sokáig kellett még Jézussal lenniök, mire megsejtették az imádkozás valódi értékét s így szóltak : Uram, taníts meg minket imádkozni. Az imádkozás a lélek állandó erőforrása. Napi bolyongásaink' után az imádságban szállunk le ismét lelkünk mélységeibe s lépünk a Mennyei Atya színe elé. Imádságban viszem Isten elé boldogságomat és kínjaimat . . . Uram, nincs-e ellenedre az, a hogy én örülök? Ha igen, akkor teremts bennem tiszta szívet s én vigyázok, hogy el ne felejtsem szavadat. Istenem, ha Te úgy látod, hogy kishitű és gyenge vagyok a kereszthordozásban, az erős lelket újítsd meg bennem, hogy hős legyek. A mint igaz, hogy a hivő imádság meghajlítja az eget, úgy igaz az is, hogy az imádságban tanulom meg' a magam akaratát Istenéhez hajlítani, ott tanulom meg a legnehezebb leczkét: szívből azt mondani, hogy ne az én akaratom legyen meg, hanem a Tied. Behunyt szemmel, vakon bízva nyújtom oda kezemet Istennek: Uram, vezess, a hogy jónak látod, örömben, vagy búban . . . mindegy! én a Te utadon megyek. A mennyei Atyával való ilyen együttlét után legyőzhetetlen erővel megyek tovább utamon, a mit az a tudat és nyugalom ad, hogy áldás és kereszt egyaránt javamra lesz. Felemel a gondolat, hogy nem kényeztetett gyermeke vagyok az Istennek, hanem bölcsen vezetett fia, a kivel jót akar nemcsak öröm, hanem próba árán is. Egy nagy keresztyén prédikátor ilyenformán definiálta az imádkozást: a léleknek azt a munkáját, a mely testet, ösztönt természetfeletti szépségbe és fénybe öltöztet, — imának hívjuk. Ha megtanulok imádkozva vigyázni, ez lesz énekem: érzem, hogy az örök élet már e földön az enyém lett. /Fiers Elek. EGYHÁZI MEGÚJHODÁSUNK EGY NAGY KÉRDÉSE. Minden tájékozott ember tudja, hogy egyházunk nagy belső reneszánsz kezdetén áll. Az a kevés ember, a kinek még magyarázni kell, hogy milyen nagy szükség volt és van a megújhodás folyamatára, igazán nem tartozik a számottevők közé. A tekintetben is meglehetősen kialakultak a vélemények, hogy akárhányfelé szét is kell ágaznia a megújító életáramlatnak, hogy egyházunk minden baja és szükséglete megkapja a kívánt segítséget, a forrás, a melyből fakadnia kell ennek az áramlatnak, csak egy lehet: az egyház tagjainak egyénenkint megújult lelki élete. Intenzív, öntudatos, teljes keresztyén hitélet az egyénekben: a míg ez nincs meg, reménytelen minden más egyházfejlesztő vagy erősítő munka. Ebben a programmban természetesen nagy ítélet foglaltatik a mögöttünk levő állapotra. Azt jelenti ez a kitűzött feladat, hogy a mint reánk maradt az egyház, nagy zömében nélkülözte az erőteljes, gazdag hitéletet. Abban a lelki világban, mely jellemző öröksége egyházunk legújabb múltjának, van sok értékes, nagy és nemes vonás, de ezek az értékek egy hajdani vagyon fogyó maradványai, nem pedig valami nagy gyarapodásra és kamatozásra képes eleven tőke. Állóvíz volt — és az még mindig nagy mértékben — híveinknek a „vallásossága". A forrásai, messze valahol, nagyon magasan fakadtak és bőségesek voltak, de az ár elakadt és a modern világ hőségében párologva apad. A hol falusi konzervativizmus és a kollektív élet nagyhatalma: a szokás támogatják, ott még erőteljes ennek a szövetségnek a révén. De a hol a városi élet hatása érvényesül s az élet individualista, a hol az egyént nem köti már annyira az, a mit apáitól látott s a mit mindenki mástól lát: ott gyors sorvadásnak indul az átvett és gyakorolt kegyesség. A baj oka — s ez egyúttal az orvosságra is rámutat — nem lehet más, mint az, hogy valamiképen egyházunk nagy zöme és a keresztyénség ősi, eredeti erőforrásai között megszakadt az összeköttetés. Nem volt életérintkezés közöttünk és az Új-Szövetség világa között. Ezt kell megint megteremtenünk. Folyamatban is van már és évről évre nő terjedelemben és súlyban az a proczeszszus, mely az evangélium eredeti gazdag, teljes hatalmát juttatja érvényre mind több és több egyéni életben. Ennek az „evangelizáló" újraéledésnek a teljes sikere azonban minden illetékes munkása számára felvet |gy nagyon komoly kérdést, melyre reá szeretnék mutatni e sorokkal. A kérdés nagyon beható, rendszeres utánajárást kíván. Itt meg kell elégednünk azzal, hogy a szemébe nézünk és öntudatossá tesszük. Elsősorban erre is van szükség. A gyakorlatban, egyéneknél és egész gyülekezeteknél mindenki birkózott már ezzel a kérdéssel, a kinek dolga volt hitéletünk megújításának a munkájával. De nagy hátrány volt mindig az, hogy nem gondoltuk át a kérdést világosan, tudatosan. A kérdés ez : hogy viszonylik az Evangélium s a belőle áradó élet híveink meglevő hiányos és elégtelen lelki világához? Hogy hogy viszonylik egy istentagadó lelkivilágához vagy egy olyan emberéhez, a ki ha gondolatban nem is, életében annál inkább megtagad minden istenit: ez sokkal könnyebb kérdés volna. De ez a tisztázandó probléma: azokhoz a tisztes életű, buzgó lelkű, zsoltáros emberekhez, a kik, ha fogytán is, szerencsénkre, mégis szép számmal vannak még, de a kikkel még sem lehetünk megelégedve, mert kegyességük, mint mondottuk egy naplementének tűnő fénye, nem pedig a felkelő nap diadalmas sugárzása, ezekhez az úgynevezett „jó egyháztagokhoz" hogyan viszonylik az az élethatalom, melynek uralomra kell jutnia soraink felett? Egyfelől bizonyos, hogy az Evangélium megújult, erőteljes érvényrejutása hoz új dolgokat, a mik hiányzottak ebből a lelkivilágból. Ez a kérdés egyszerűbb oldala. De másfelől nem lehet az evangélium mindenestül fogva „nóvum" ezzel a lelkivilággal szemben, mert hiszen annak értékes elemei szintén evangéliumi örökségek. De mik ezek ?