Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1916 (59. évfolyam, 1-53. szám)

1916-01-23 / 4. szám

kifogyhatatlanul Isten szeretetéről kell; hogy beszéljen, Jézus Krisztus élő hatalmáról, ha rámutathatna és elmondhatná a kétkedő, vagy csüggedő, vagy szenvedő, vagy hitetlen híveknek : „Látjátok, hogy él a Krisztus és jszeret az Isten! Kicsoda munkálná különben ott messzi, azokban az asszonyi szívekben, ha nem az 0 Szentlelke, hogy titeket testvéreknek tekintve, tudomást vévén szükségeitekről — bár sohasem láttak egyet is közülünk —, szeretettel megemlékeznek rólunk és bizonyságot tesznek róla!" Úgy hittem, hogy az evangélium terjesztésének jó segédeszköze lenue ez; kapocs, biztató az egyházak közt és köztünk; szerény jel, hogy nincsen elhagyatva, a ki az Úrban bízik. Kétszeresen áll ez a nemzetiségek viharos tengerétől körülvett egyházainkra, kik nagy megpróbáltatásokat élnek át békében is. A munkánál különösen fiatal leányokra gondoltam, kik egy-egy tapasztaltabb nő (tanítónő, fiatal asszony, barátnő stb.) vezetése alatt kis társaságokba verődve lassanként szép eredményeket érhetnének el. Most is meg van fiókomban a felolvasás, a mit a Lorántffy-egyletben erről tartani szándékoztam. Úgy osztottam fel a teendőket, hogy szegény, gazdag egyformán részt kérhessen belőle. A vagyonos lánykák gyűjtenék, adnák az anyagot, az ügyes rajzolók, festők megterveznék szép magyarosan s a szegények hímeznék, varrnák, egyetértően, szeretettel készülne minden. De az egész mozgalmat le kellett vennem a napirendről, mert a tervezésre, vezetésre akkor nem akadt gyakorlott társnőm, magam meg nem rendelkeztem kellő idővel az egészet irányítani. Mint most tudom, ev. testvéreinknek van hasonló igen áldásosán működő, úgynevezett Női Gyámintézetük, még pedig több, mint 50 éve áll fenn. Szervezetét nem ismerem, de talán utána lehet járni s ha jó, átvenni. A katholikusoknak tudjuk, hogy van oltáregyesületük, hasonló czélzatú. Talán itt az ideje, hogy mi reformátusok is tennénk valamit ebben a dologban. Erre azt fogják mondani: „mi ok lenne most karolni fel ezt az ügyet, mikor annyi más fontosabb dolgunk van és arra sem jut pénz és idő!" Megmondom, miért merek előhozakodni vele most, daczára, hogy minden hozzávaló (selyem, bársony, pamut, vászon stb.) olyan drága és gyakorlati nő lévén, jól tudom ezt. A minap olvastam, úgy tetszik. Nagy Ferencz esperes úr kitűnő czikkét a kath. fogadalmi templomról, melyet a háború emlékére és Isten iránt való hálából emelnének, hogy mi (csak ők!) a nagy veszedelemből épen kerülünk ki. Az esperes úr azt írja, hogy: mit teszünk mi s mit akarunk mi tenni, mint reformátusok szintén hálából Isten iránt. Építsünk mi is, indítsunk mozgalmat stb. Eltekintve attól, hogy nem helyeslem azt, hogy a nagy közös veszedelem elmultával ismét a felekezeti lobogókat lengessük ebben a szegény, sok orvoslásra szoruló országban, szerény véleményem szerint, a katholikusok kissé kihívásszerű mozgalmára nem olyan felelet kell, hogy „mi is, csak azért is!" De bizonyos, hogy nézzünk a mi egyházunk szükségleteire, nézzünk befelé és ha nem is lármával, de próbáljunk tenni valamit. És itt én mindég azt tekintem elsősorban — ne vegyék rossz néven, kötelességem —, hogy mit kell nekünk nőknek tennünk? Építsék a férfiak a templomokat és szereljük fel munkáinkkal mi nők. Erre ismét azt mondhatja valaki: „miért nem a nők közt írok akkor és miért itt, a Kálvin-Szövetségben indítványozom ezt?" Épen azért, mert mi nők különféle egyesületekben vagyunk s sokfelé munkálunk (már t. i, az, a ki); nehéz lenne így összetoborozni őket; és ezt pedig országszerte kellene szervezni a tehetősebb ref. helyeken. Mivel a Kálvin-Szövetség most fog gyűlésezni, nem tartanák-e lehetőnek a lelkész urak ezt a pontot is felvenni egy kis értekezlet tárgyául? Hogy ők szétmenvén (és itt is, Budapesten), nejeik által is nem tudnának-e hatni a vagyonosabb társadalomra (de nemcsak arra), hogy hálából tömörüljön, közeledjék egyházához, becsülje jobban ós — kicsit, nagyot, munkát, szeretetet — áldozzon érte többet és szívesebben! Sok fiatal, tehetséges iparmüvészettel foglalkozó nő van a jobb körökben (magam is tudok néhányat), rendkívül sok szépen hímző leány, asszony van s tán az ő buzdításukra anyai zsebek is megnyílnak. Nem hirtelen, nem sokat, de talán, ha a világháború emlékére kérünk, mikor a katonáknak nem kell ápolás, kötés, varrás, jutna erre is ! Egy bizonyos: fontos az, hogy ki és hogy indítja meg. Langy szóval nem lehet eredményt elérni. Meg kell tüzetesen beszélni és fejet, kart, kezet választani, egy társaságot össze kell hozni, ennek működnie, példát adnia kell, aztán a többi is fog menni. Nem tudom, a Kálvin-Szövetségnek van-e női osztálya (vagy nem is óhajt ilyesmit), de mégis figyelmébe ajánlom az eszközt. Nevet stb. válasszanak, a mi legvonzóbb asszonyaink számára, hogy kedves hangzású legyen, mert például Női Gyámintézet olyan szürke valami, hogy soha sem sejtettem, hogy olyan szép, felemelő gyámkodás rejlik alatta. Talán akadnak szépfelfogású ref. asszonyok, kik az úttörés munkáját (mert azt itt is kell) vállalják. Ne kezdjünk hűhóval, nagy dobbal, csak körültekintéssel, gyakorlati módon. Azt hiszem, ha megindítják, lesznek gyárosok, kereskedők stb., kik jutányosabban adnak erre a czélra (hitsorsosaink stb.). Mindenesetre tudni kell, mi a lelkészek véleménye, őket érinti talán elsősorban. De még egy szerény megjegyzésem van. Mindenkinek, kit érintett a Szentlélek s már háború előtt tudta, mi a kötelessége Krisztus követőjének, óriási felelősség nyugszik a vállán most. Mert most ébrednek rettegő lelkek, álmos lelkek, köznapi közönyös lelkek, nem sza-