Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1916 (59. évfolyam, 1-53. szám)

1916-08-27 / 35. szám

rító dolgokat kezdeményezzen, hogy törik-szakad megváltsa a világot és uralkodjék rajta, hanem hogy szolgáljon — a háttérben. Minél hátrább áll, annál inkább előtérbe jut Az, a ki küldte, a kinek udvartartásához tartozik „szolgatársaival" az angyalokkal. Ne akarja, hogy okvetlenül kihalljék a hangja abból a liallelujából, melyet vele együtt az angyalok légiói énekelnek a menynyei karban. Nem vagyunk mindnyájan zsenik, nem is volna jó. Ebből a veszedelmes emberfajtából kevés is elég. A mi szolgálatunkban nem zseniálitásra, hanem hűségre van szükség. Ez á szolga erénye a mindennapi életben is. Nem keresünk zseniális szolgát, hanem hű szolgát, nem keresünk lángeszű kertészt, hanem rendeset, megbízhatót, elkiismeretest, kötelességtudót, a ki szereti a virágokat. Ilyen szolgálatra vagyunk elküldve ... * „.... azokért, a kik örökölni fogják az idvességet." Ezt a két névmást húzom alá: azokért, a kik; szóval mi egyénekért, lelkekért küldettünk el szolgálatra s az intézményeket is nem önmagukért, hanem Isten gyermekeiért szolgáljuk, azokért, a kik örökölni fogják az idvességet. Szép dolog az, hogy az eklézsiában mindenek ékesen és renddel folyjanak, megtartassanak a vasárnapok, el ne mulasztassanak a reggeli könyörgések, rendben legyenek az épületek, temetők, lelkészi hivatal, anyakönyvek, számadások, irattár, iktató. Mindezek szép és jó dolgok, a mennyei javak földi kereteihez hozzátartozók s szükséges, hogy ezek a kerítések is jókarban tartassanak. De az Isten szerelméért el ne felejtsük, hogy a fődolog mégis csak a lelkek szolgálata. Nehogy az örökség őrizete mellett éhenhaljanak az örökösök-. Míg az én atyámüai azt nem érzik, hogy az ő életük összeforrt a papjuk életével, hogy árvák lennének nélkülem, mint a kis gyermek, ha a dajka magára hagyta : addig nem végeztem el azt a munkát, melyre küldettem azokért, a kik örökölni fogják az idvességet. A kánoni vizsgálat jegyzőkönyve hiába tesz bizonyságot a mellett, hogv hivatalom mintaszerű, ha híveim azt nem érzik, hogv nekik nélkülözhetetlen vagyok: nem sokat nyom a szolgálatom abban a mérlegben, a melyre egykor rá fog vettetni. A rendes épületek, a jól kikalkulált adósegély, a pontosan vágó számadások nem jöhetnek el oda bizonyságot tenni mellettem, oda csak az én Uramnak legkisebb atyjafiai jöhetnek el: azok az éhezők és szomjúhozok, a kiket megelégítettem, a jövevények, a kiket béfogadtam, a mezítelenek, a kiket megruháztam, a betegek, a kiket meglátogattam, a foglyok, a kiket megszabadítottam, az elhagyatottak, a kiknek pártját fogtam, a kis gyermekek, a kiket ölembe vettem, megsimogattam, s ama nemes ággal, az Isai törzsökéből nevekedett veszszőszállal beoltogattam, a kik körül tábort jártam, mint Istennek követe. Mert Isten követeinek, angyalok szolgatársainak'tartom magunkat, a kiknek missziója küldetésből ered, szolgálatban nyilatkozik s lelkekre irányul. * Talán az exegeták előtt vitás, hogy ama hét csillag, a „gyülekezetnek angyala" alatt a lelkipásztorokat kell-e érteni. Én mégis szeretem magamra venni azokat az igéket, szemrehányásokat, fenyegetéseket, biztatásokat, ígéreteket: ... tudom a te dolgaidat... de van valami panaszom ellened ... első szeretetedet elhagytad ... lágymeleg vagy.... vigyázz térj meg.... légy hív mindhalálig ! Ámen. AZ ÚRVACSORAI VITA. Széleskörű nagy érdeklődést keltett a legutóbbi konventen elhagzott úrvacsorai vita. Még egy elterjedt német egyházi lap, a „Cliristliche Welt" egyik legutóbbi száma is vezérczikkben ad hírt róla, Közli a liturgiái bizottság által formulázott kérdéseket, kivonatban Tisza István gróf beszédét és az ismert konventi határozatot (a főgondnokok kiküldése). Teljesen egyetértünk azzal, a mit Ágoston Sándor erről az érdeklődésről mondott, hogy tudniillik az jórészben a kérdésben felszólaló személye érdekességének köszönhető. Mert hiszen sokszor még lelkészek sem érdeklődnek az ilyen kérdések iránt, világi embereink, mint ezt most nem ok nélkül elég gyakran emlegetjük, rendszerint nem nagy figyelemmel kísérik az egyház benső szellemi ügyeit és a „szent nép, királyi papság"-gal járó jogok gyakorlásánál megelégesznek az adminisztratív ügyekben való részvétellel. Nem foglalkozunk most azzal, hogy helyes volt-e ennek a kérdésnek ott a konventen való felvetése, azt sem feszegetjük, a mit többen emlegettek, hogy az illető felszólalás több kárt, mint hasznot tett, hogy vannak fontosabb, életbevágóbb megvitatandó kérdések, a melyekre nézve hiába várunk érdeklődést és kérünk figyelmet. Mindezektől eltekintve mi a magunk részéről örömmel üdvözlünk minden olyan jelenséget, a mely arra enged következtetni, hogy világi embereink az ilyen ügyeket is figyelemmel kísérik. Mert, nemde, a leggyakoribb jelenség az, hogy velünk papokkal szóba sem állnak ott, a hol ilyen kérdésekről is szó esik és hogy nekünk is készen kell lennünk az elutasításra: „Kemény beszédek ezek ..." Tehát nem nagyítunk, ha azt mondjuk, hogy híveink általában közönyösek a dogmatikai kérdések iránt. Külföldön nem ígv van. Németországban példának okáért a lelkészválasztások alkalmával a küzdelem gyakran akörül forog: milyen a jelöltek dogmatikai meggyőződése, „pozitív-e, vagy liberális", jobb- vagy balpárti theologusok-e az illetők. Tudjuk, hogy most a háború alatt „Burgfriede" van a pártok között; a távozó liberális papnak a helyére liberális theologust választanak "és viszont. Sőt még a kör- és generális zsinatok tagjainak válasz-