Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1916 (59. évfolyam, 1-53. szám)

1916-08-20 / 34. szám

eredetű vagyon van a r. kath. egyház használatában. Továbbá a mennyire lehetséges, visszamenőleg mutattassák ki, hogy mit milyen munka végzésének fejében kaptak ? Mit sorolgassuk föl ?! A vége az lett, hogy a lelkészi és segédkongrua megalkotásánál is, a papi, illetve szerzetesi tanárok, tanító- és óvónők fizetésének állami kiegészítésénél is a szent egyenjogúság alapján a r. kath. egyház is tartotta nem épen kicsiny markát és . . . mindent megkapott. így hát a férfi- és női szerzetesrendek tanítással foglalkozó tagjainak fizetését kiegészíti a gavallér magyar állam. Nekünk most nem az a fontos, hogy melyik szerzetesnek mennyivel egészíti ki a fizetését, hanem az, hogy kinek a zsebébe kerül a magyar állam pénze és hová fordítják, mire költik el ? Itt történt a non putarem. Mi volt ugyanis a törvényt alkotó magyar állani gondolata ? Az, hogy az állami fizetéskiegészítést megkapja az az illető szerzetes tanerő, a kinek a nevére a kiutalás is történik. Csakhogy ez az intenczió csak egyes rendeknél valósult meg. (Például a premontreiekről úgy tudjuk, hogy odaadják az illetőknek.) Több szerzetben azonban, mint pl. a jezsuitáknál is, a női szerzetesrendek legnagyobb részénél is, nem így van a dolog. Egész határozottan tudjuk, hogy a magyar állam által nagylelkűen adott fizetéskiegészítést, a melyet névre utalnak ki: az illető szerzetestanárok, tanító- és óvónők nem kapják meg, hanem kénytelenek ezt a pénzt, a melyért ők megszolgálnak: beszolgáltatni a rendnek. A rend azután arra a czélra használja fel, a mire néki jól esik. íme így károsítanak meg egyeseket. A magyar állam pénzét rendeltetésétől elvonják. Az így elvont pénzt még csak nem is tanítási ós nevelési czélra fordítják, hanem kimondottan térítői, lélekhalászati czélokra. Sőt még szomorúbb esetek is előfordulnak. Hányan elfelejtik folytonosan, hogy a református egyház neve előtt ez a jelző ékeskedik: magyar. Méltán hordozzuk ezt a szép nevet: magyar református egyház, mert mi nemzeti egyház vagyunk. Ezek a feledékenyek azt hiszik, hogy a katholikus egyház római jelzője csak történeti emlék csupán. Dehogy! Ezt mutatja, hogy magyar r. kath. egyház = nonsens. Ezt így kimondani is képtelenség. A legelemibb egyházjogi képzettséggel bíró ember is tudja, hogy nincs külön magyar r. kath. egyház. Az egyház egy és egyetemes. Ez így van nemcsak elméletben, hanem valóságban is, most is. A ki kétkedik benne : járjon utána. így áll elő az a hihetetlen eset, hogy a föntebb módon gyűjtött pénzét a magyar nemzeti államnak egyes szerzetesrendek átutalják külföldre ós a magyar állam pénze, a magyar állampolgárok, mindnyájunk keserves adójából gyűlt pénz így szolgálja külföldön az egyetemes r. kath. egyház különböző érdekeit. A gazdag magyar szerzetesrendek útján pénzünk ilyen szép vándorutat tesz meg, mert odaát sok esetben a hazafiságot megelőzi a szigorú egyházfegyelem, a diszcziplina és a kath. hittudatból származó egyházi felsőbbségek iránt való vak engedelmesség. Szavahihető szerzetesektől nyertük e szomorú informácziót. Es most a magyar közvélemény figyelmét erre felhívni kétszeres kötelességünknek tartottuk. Igen. Először is, mert háború van. A magyar államnak bajosan van most pénze a r. kath. egyház külföldi érdekeinek istápolására. Másodszor, mert a háborús drágasági pótlékot ezek a szerzetes tanerők is megkapják. Félő, hogy e háborús pótléknak is a föntebb elmondott sorsa lesz. Talán a magyar állani illetékes faktorai még a mostani temérdek háborús teendő közepette is találnának módot rá, hogy ezen a dolgon segítsenek. Nem az irigység beszél belőlünk, hanem a magyar honpolgár, a kire nézve nem lehet közömbös, hogy hová és mire fordítják az általa fizetett pénzt! A charitatív, didaktív és térítői tevékenység ímé nemcsak a munkások munkájában keveredik össze s nyer legtöbbet a halászat (nem hiába, hogy Péter is halász volt, úgy látszik, hogy helytartói és azok szolgái is ehhez a mesterséghez értenek legtöbbet), hanem a magyar államnak bizonyos meghatározott czélra adott pénze is, a íjiely nyílást talál az ország határán túl való gurulásra is, Marjay Károly. KRÓNIKA. Budapesti temetés. Egy Budapest környékbeli plébános visszautasította egy temetkezési és hullaszállítási vállalat közvetítését a temetések megrendezésénél és kijelentette, hogy közvetlenül az elhunytak hozzátartozóival, híveivel, akar tárgyalni a temetés felől és közvetítő ügynököt nem fogad el vallási ügyekben. A temetkezési vállalat igazgatója erre panaszt tett a budapesti kereskedelmi és iparkamaránál a plébános eljárása miatt, mely szerinte az ipari érdekeket sérti. A kereskedelmi és iparkamara a feljelentőnek pártjára állott és hivatalos levelet írt a plébánosnak, melyben figyelmezteti, hogy Magyarországon bevett, kereskedelmi jogszokás a temetkezési és hullaszállítási vállalatok közvetítő szereplése a temetések megrendezésénél. A kath. „Egyházi Közlöny" írja meg mindezeket s vezérczikkben foglalkozik a kérdéssel. Mi is hozzászólunk, mert valóban jellemző eset. A budapesti és környékbeli ref. lelkészi hivatalokban is megjelenik a temetkezési vállalat egy szolgája, behozza a stólát, terminust kér, az elhunytról alig tud valamit, a hozzátartozókról meg épen semmit. A koporsónál adják át legtöbbször a halottvizsgálati bizonyítványt, ott kap informácziót az elhunytról, ott látja először a gyászoló családot a lelkész. Csak a „kisebb halott "-aknái van ez így, de legtöbb ez van. A k itholikusok tiltakoznak ez eljárás ellen, azért, mert náluk a temetés megadása „kitüntetés az elköltözöttnek", a megtagadása pedig „fegyelmi büntetés". Nem válhatik parádés felvonulássá az „Egyház fegyelmi igazságszolgáltatása". Ezért ismernie kell az el-