Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1916 (59. évfolyam, 1-53. szám)

1916-07-16 / 29. szám

zott valahol, de — esetleg — az igen távol állók lelkében mint gondolat megszülethetik, ha nem is mondták ki. A körülbelül száz esztendővel ezelőtt megújhodott pesti egyháznak egy darabig már előkelő úron kívül: cselédek, szolgáló leányok, jövő-menő népség voltak a hívei. Aztán a hirtelen világvárosi arányokban fejlődő főváros megnövelte a ref. hívek számát. Itt földet, fekvőségeket nem hasítottak ki a közbirtokosság földéből. A hívek adójától, jó szívek, kegyes lelkek áldozatkészségétől mégis annyit alkotott ez az egyházközség, a menynyit hasonló idő alatt, hasonló nehézségek között egyetlen egy sem. Háború előtt elhatározott terve az volt, hogy a régi Kálvin-téri paróchiális házat lebontja, helyébe ugyanazon helyen egy modern ötemeletes bérházat emel, ebben helyezvén el aJTV., V., VtlI. és IX. kerületekből alkotott két paróchiális kör lelkészi hivatalait, lelkészek, s.-lelkészek s alkalmazottainak lakását és a központi gazdasági hivatalt. Templom maradjon a régi. Ez építkezés tervét minden fórum jóváhagyta s mivel az egyháznak anyagi tehetsége is megvolt: 1914 májusában lebontatta az épületet. Ha a háború közbe nem jön: az ötemeletes palota ott díszítené a Kálvin-teret. Egy szóval ez a kis, rövid visszatekintés is bizonyítja, hogy akkor még jubileumra, jubiláris alkotásra senki nem is gondolt, A pesti egyház a maga emberségéből elkezdett munkáját elvégzi s jubiláris tervével csak fel kívánta hívni az egyetemes egyház figyelmét arra a páratlan alkalomra, a melyik — úgy lehet! — soha vissza nem jő! Hogy miért mondjuk a mostani alkalmat páratlannak, soha vissza nem térőnek: alább ezt i^ kifejtjük. Egyelőre még egy kis emlékezés. A mikor a magyarországi református egyház „székházát", a konventi palotát Budapesten fel akarták építeni, boldog emlékű Hegedűs Sándor v. kereskedelmi miniszter. mint a budapesti egyház főgondnoka, azt a tervet ajánlotta, hogy a Kálvin-téri egész telektömböt szerezzék meg a reformátusok, vagyis vegyék meg a régi „két oroszlán "-hoz czímzett vendégfogadó rozoga épületét és telkét, a mely ekkor már a fővárosé volt. Szerezzék meg az úgynevezett Rottenbiller-házat, a melyik a „két oroszlán" és a templom közt áll, s a melyik a Rottenbillerörökösöké volt ekkor. Kik lettek volna a vásárlók? 1. A budapesti egyházközség, 2. a dunamelléki kerület, % 3. az egyetemes egyház. Ezek építették volna be az egész óriás telektömböt. A budapesti egyház belevitte volna a Lónyay-utczai főgimnáziumát is, ennek üresen maradó épületét pedig eladta volna. A dunemelléki kerület theologiai akadémiáját és székházát vitte volna bele. Az egyetemes egyház pedig a mostani konventi palotában lévő hivatalos s egyéb helyiségeket, szóval a „székház" költsége, nagysága arányában lett volna részes. A fővárosnak tetszett a terv, jutányosán adta volna át házát, telkét. A Rottenbiller-örökösök az akkori telekárakhoz képest nagy árat szabtak, de ha komolyra fordul az alku, engedtek volna. Miért, miért nem, ne keressük, a szépséges, hatalmas tervet eldobták. A kerület kiment a Ráday-utczába, a konvent pedig a messzi külvárosba, a rosszhírű Csikágóba, az Abonyi-utczába. Úgy látszott, hogy többet ilyen alkalom nem kínálkozik. És most a mult hibáját mégis helyre lehetne hozni, sőt bizonyos tekintetben kedvezőbbek a körülmények. A kik a pesti viszonyokkal ismerősök, tudják, hogy évekkel ezelőtt a főváros fejlődésének iránya Zugló felé tartott, Aztán hirtelen megszűnt arra fejlődni a város, átcsapott a Duna másik partjára s mintegy varázsütésre támadt a legmodernebb városrész : a Lágymányos ős a fejlődő Kelenföld. A fejlődés iránya ezután is ez marad, sőt -— ha a Boráros-téri híd elkészül — soha nem látott arányokban fog erre kiépülni a város. Mi köze ennek a kérdéshez? Annyi, hogy az Abonyi-utczai székház a jövőben sem fog a főváros középpontjába kerülni. Az ország református papságának csak egy kicsinyke része tudja a járást a fővárosban. Mikor a konventet keresik s Abonyiutczát kérdik, sokan még a fővárosi emberek közül sem képesek útbaigazítani a kérdezősködőket, Orle-gyűlések alkalmával, hol a fővárosnál az újvárosháza nagyterméért, hol a Nemzeti Múzeum igazgatóságánál kellett instáncziázni, hogy megfelelő teremhez jussunk. Hja, a ref. egyház székháza messze van, abban csak a konventi előadó székel, ott a távolság miatt nem lehet kongresszust tartani. Milyen szép volna pedig a magunk házában tanácskozni az ország minden részéből egybegyűlő lelkipásztoroknak! Mit csináljunk? A jubileumi tervet tessék elfogadni, épüljön föl a Kálvin-téren az egyetemes magyar református egyház székháza, itt hirdessék mindeneknek ezt a szép czímet a nagy aranyos betűk. A Kálvin-tér ma a főváros leglüktetőbb tere. Bent van igazán a város szívében. A legmesszebbről felérkező vidéki ember is könnyen megtalálja. Úgy érzi ma is ezen a téren átmenő református ember, mintha református volna az a terület is! Az Abonyi-utczai palotát pedig tessék eladni. Olyan szolid, jó épület, hogy könnyen lehet rá vevőt találni s veszteség sem ér bennünket, Nem kívánjuk tárgyalni tovább, hogy milyen intézményeket vigyünk még be, ez mind későbbi dolog. E helyett a mostani alkalom páratlan kedvező voltát mondjuk el lapunk jövő heti számában. Marjay Károly. A MAGYAR BIBLIA. Vájjon érted-é, a mit olvasol ? ... Mi módon érthetném, hacsak valaki meg nem magyarázza nékem ? Csel. 8.30-31. Sokat sóhajtozunk azon, hogy a magyar már nem bibliás nép. Örvendetes kivételeket persze találunk. Akadtam gyülekezetem egyszerű tagjai közül olyanra, ki elejétől végig elolvasta már a bibliát (theologus ifjak, szívre a kezet, megtettétek-e már?!) s azon panaszkodott, hogy gyöngül a szeme, már egy óránál tovább egyfolytában nem igen tudja az írást olvasni. De ezek — ismétlem