Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1916 (59. évfolyam, 1-53. szám)

1916-01-16 / 3. szám

lett volna a szíved, nincs az a vészes vihar, a mi kipusztíthatná a nemzeted fáját. De így . . . ? Nem volt a szíveknek örökértékű szabályozója. A csillagokat kioltogattuk. Maradt a pudvás fa villódzása . . . Meddig marad ? . . . * Úrnak szolgái — érzitek-e ezen a sok rothadási folyamaton, ezen a nagy-nagy világrobbanáson keresztül annak az „egy Úr"-nak mennydörgő szavú igazolását? Kiss Géza. KONFERENCZIÁNK. Ezen a héten lesz a négynapos konferencziánk, a mely, a jelek után Ítélve, előreláthatólag nem fog siker nélkül lefolyni. Czélja egyszerű, könnyen érthető: hogy egymástól tanulva és az apostol szavai szerint egymás hitén felbuzdulva készítsük, erősítsük magunkat az előttünk lévő és reánk váró nagy munkára. Kell-e mondani, hogy nagy feladatok várnak egyházunkra és ebben ránk most és a nagy háború után ?! Hányszor hallottuk már elhangzani annak a ténynek a megállapítását, hogy a mi egyházunk, a mi keresztyénségünk ott áll a középen az egymás ellen elkeseredett csatákat vívó ellenfelek között, írtunk mi is nem egyszer arról, hogy sokszor hallunk jobb és balfelől hívó, csalogató hangokat. De kifejeztük több ízben azt a meggyőződésünket, hogy mindezekre nem lehet más válaszunk mint az, hogy a mi protestáns, közelebbről református kereszíyénségünknek a maga útján kell járni, saját típusa szerint kell fejlődnie, növekednie, a felülről adott erőket a saját egyénisége szerint kell értékesítenie. Nagy és nemes munkákra kész és alkalmatos, erős tudású és gerinczű keresztyénségről való bizonyságtételre van és lesz szükség ezekben a nagy időkben. A vélemények mindenféle szele után ide-oda hajlongó, tedd ide-tedd oda, kézösszetevő keresztyénség semmiképen nem alkalmas arra, hogy megbirkózzék azokkal a feladatokkal, a melyekre isteni megbízást nyert. A mult nagy hagyományait tiszteletben tartó, a jelen és jövő nagy feladatait meglátni, azokat teljesíteni tudó és akaró lélekre van szükségünk. Mert untalan halljuk a jelszót: új Magyarország lesz a jövőben! Nekünk áment kell mondani erre. A mi magyar kálvinista egyházunk nem hiányozhatik onnan, a hol igazi, a legmagasabb ideálok szerinti megújulásról erre irányuló, munkákról van szó. Ebben a mi egyházimk nem lehet uszályhordozója semmiféle más irányzatnak ; nem kulloghat hátul, zászlóvivőnek kell lennie mindazokra nézve, a melyek az igazi megújulásra vezetnek. Sok mindenről esik majd szó ezen a konferenczián, de úgy hisszük, nem csalódunk, ha mondjuk, hogy egy nagy vezérlő eszme vonul át minden megbeszélésünkön és ez az, hogy a sáfárkodásunkban sok hiba. történt. Nem használtuk fel az egyházunkban lévő erőket, innen van, hogy a közelmúltban még azok a kívülállók is, a kik jóindulattal tekintettek reánk, bizonyos szánalommal emlékeztek meg arról a helyzetről, a melyben vagyunk : exisztencziánk jelzésére a két malomkő közé szorultság analógiáját is indokoltnak látták. Teljes erőnkből azon kell lennünk, hogy barát és ellenség ne így lásson bennünket, hanem lássa a feszülő izmokat, arczunk verejtékezését, a győzelemben bízó harczosok ezreit a mentés, építés, nemzeterősítés nagy munkáiban Igen, ha tudnánk összetenni erőinket, ha nem lenne rajtunk az az ősi (turáni) átok, a melyről mostanában annyi szó esett, ha tudnánk igazán „szövetkezni", egyesülni a nagy közös czélok érdekében. És itt nemcsak azokra az ellentétekre, félreértésekre stb. gondolunk, a melyekről itt a lap hasábjain is mostanában többször szó esett, hanem különösen arra, hogy a mi egyházunk körében a lelkészi és világi elemnek jobban meg kellene értenie, támogatnia egymást, jobban kellene közelednie egymáshoz. Mert valljuk meg csak őszintén, hogy most ezidő szerint sok tekintetben olyan idegenül állunk egymás mellett az egyházban. Hol is találkozunk egymással az egyházi élet terén ?! A világi elem ott ül (ha ugyan ül) a kathedra alatt, mint passzív tényező vagy ott ül a zöld asztal mellett, mint aktiv faktor az egyház kormányzásában. De találkozunk-e az egyház nagyobb isteni rendelésen alapuló munkájának mezején ? Ne legyen szó bárminémű szemrehányásról, csak azt hangsúlyozzuk, hogy egyházi életünk erősödése, reneszánsza akkor fog igazán elkövetkezni és így egyházunk akkor lesz újból hatalmas, számottévő faktor a nemzeti életben, ha a sokszor hangoztatott „szent nép és királyi papság" elve akként érvényesül benne, hogy a világiak is részt kérnek és vesznek mindazokban, a melyek az egyház igazi exisztencziáját, erejét biztosítják. Épen azért tudjuk, érezzük, hogy ez a mi mostani konferencziánk tulajdonképen csak kezdeményezés abban az értelemben is, hogj most csak lelkészek részére szól. De jól tudjuk, hogy mindnyájunkban, a kik ezen résztveszünk, feléled az a vágy, hogy bárcsak érvényesülhetne a jövőben az ilyen összejöveteleken is a paritás elve. Mert a mi egyházunk nem lehet igazán felkészült ós alkalmatos a reábízottak elvégzésére híveinek aktív közreműködése nélkül. Ennek az eszménynek megvalósulásáért kell szót emelnie, küzdenie Szövetségünknek. Hiszen egyik főczélja, hogy egy táborba gyűjtse híveink anyagi ós lelki erősbödését czélzó munkákra egyházunk tagiait. Sajnos, hogy Szövetségünk eleddig annyi, törekvéseit, munkáit bénító félreértéssel találkozott. De majd jön a jobb jövő, a megértésnek a közös nagy munkában való egyesülésnek ideje. Ennek legyen egyik szerény előkészítője mostani első konferencziánk. Hisszük, hogy lélekben sokan lesznek velünk azok közül, a kik nem jöhetnek el e nehéz napokban; hiszszük, hogy a jövőben a nagy vihar multával majd rendezhetünk mi vagy mások külső méretekben is nagyobb konferencziákat. Hiszen nemde van és kell is, hogy legyen