Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1916 (59. évfolyam, 1-53. szám)
1916-04-23 / 17. szám
a melyen, a felirat szerint, mindenek előtt egy „Emlékbeszéd" olvasható „hősi halált halt ifjú harcztérről hazahozott íiamvai felett" ; alulírott szerzője pedig: ref. lelkész. Erről óhajtanék néhány megjegyzést papirra vetni frissiben. Lehet ugyan, hogy már megelőzött dr. Tömb Szilárd, a közismert kritikus úr, a ki nem remélt anyaghoz jutott, mikor betekintett ebbe a „tárczá"-ba; és lehet, hogy ő már meg is találta azt a nevet, a mit nekem nem sikerült, s a mivel ez új műfaj legtalálóbban megjelölhető. De én a dolgot a komolyabb oldaláról veszem. Attól tartok ugyanis egyfelől — megtörtént hasonló esetek lebegvén előttem —, hogy akad fiatal Demosthenes, a ki dr. Tömb kritikájáról nem fog értesülni s a ki alig várja, hogy elszónokolhassa valahol ezt a legújabb darabot. Másfelől pedig főleg az aggaszt, hogy ezek az egyházirodalmi termékek — dr. Tömbétől eltekintve — minden tiltakozás nélkül adatnak át az utókornak. Már pedig ezek épenséggeí nem azt fogják bizonyítani, hogy végre ebben a rettenetes világrázkódtatásban az a bizonyos nehéz kő is elgördült a sír szájáról; hogy végre megnyíltak azok a régi erőforrások, a melyekből terhes időkben annyit nyertek a mi eleink; s hogy ezek a mostani borzalmak nemcsak itt-ott, de mindenütt mélyen beleszántottak a magyar ref. papság lelkébe is és igazán hivatásuk magaslatára juttatták őket egytől egyig. Fájdalom, az élelmiszerhamisítás a piaczról felkerült néhol egészen a szószékig, a honnét gyakran — legyünk csak őszinték — még csak nem is tejnek italával, de valami gyanús színű és ízű keverékkel tápláljuk a csüggedő, szomorkodó lelkeket. A tejhamisítás az igazi rekordot itt érte el, a hol már nem is a tejet, halianem a vizet hamisítják. Csupán néhány megjegyzést és idézetet. Hihetjük-é, hogy az a szegény gyászoló édesanya, a mint ott állott hős fia koporsója mellett, megértette ezt az emlékbeszédet és imádságot Styx-ével, Peleus-ával, Skyros-ával, stb.-jével egyetemben? Pallas Lexikonja nem minden gyülekezeti tagnak szokott lenni. Hihetjük-é, hogy ezektől a rejtélyes szavaktól s az egész „költemény" görögtüzétől egyszerre fölszáradtak a könnyek; hogy megvigasztalódott az efféle álromanticzizmustól: Kardot köt az ifjú, „megyek, édesanyám!" S már nem átkozódik, már nem sír az anya . . . Még meg is csókolja a rettentő pallost S ez a búcsúszava: fiam, jól sújts véle." Ad vocem ! Átkozódik. „Hasztalan volt minden, könny, talizmán, ima . . . Szent az a borongó, kétkedő tagadás, Melyet átkozódva felkiált az Éghez. A teremtő Erőt sújtja szörnyű vádja: Enyém volt, én szültem ! igaz, hogy Te adtad, De én életemet áldoztam fel érte ; Elvenni nincs jogod addig, míg én élek, Jaj, legyen átkozott, a ki ezt rám mérte!" Hát, ha „papnélküli" temetésen vörös nyakkendős demagóg mondotta volna el ezt az emlékbeszédet egy derék ifjú harczos holtteste felett, akkor is megbotránkoznánk rajta. Vájjon kit vigasztal meg az ilyen beszéd ? Átkozott! Átkozott! . . . Egyszer egy asszony is azzal fizetett ki egy nagy szenvedőt: „Átkozd meg az Istent..." De az a szenvedő így felelt az ilyen bölcsességre és vigasztalásra: „Úgy szólsz, mint szól egy a bolondok közül ..." Minekutánna az éggel végzett a költő, a föld ellen fordul és pedig szövetségesül igyekezvén megnyerni az imént kiátkozott eget: „így száll az égfelé a szülék imája: Bűnt büntető Felség, hadatverő Hadúr ! Bosszúért kiáltunk fel, Hozzád, az égre ; A ki miatt hullott az a drága, szent vér, Töltsd ki haragodat a gaz ellenségre . . Valószínűnek tartom, hogy nagyobb megnyugvást talál az a lélek, a melyik, bármily keservesen is, de megtanulja ezt mondani: „Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úrnak neve!" De elég legyen az emlékbeszédből, a melyben hiában kutattam Achilles, Peleus stb. társaságában legalább csak szerényen is meghúzódva Annak nevét, a ki nem rhetorikai extravagancziákkal, hanem együttérző, szívesugallta egyszerű igazságokkal vigasztalt. A ref. pap-költő egyszerűen tudomást se vesz arról, hogy e földön járt Valaki, a kinek nemcsak tegnap, de ma és mindörökké érvényben maradnak súlyos kijelentései s közöttük ez is : „A ki hisz én bennem, ha meghal is él!" * De az emlékbeszéd után „imádság" is következik. S a mint a beszédben volt „ima" is, viszont az „imá". ban van „beszéd" is. És pedig minő beszéd! „Nem koporsó, szent oltár ez itt. Az a jajszó, mely innen hangzik fel, Egy szent zsolozsma, mely az égbe száll. A hulla ott? nem hitvány portetem, Óh, több annál! egy szentnek hamva az ! Hát a nyíló rózsa mikor meghal, Azt vélnéd tán, hogy annak pora van ? Óh nem ! nem por az itt maradt szirom, Csak addig az, míg égbe nem suhan. (???) Miért éltünk tehát ? ez hát a czél ? Ezt kérdezi a tépelődő agy. Kérdésinkre ez az oltár felel. Halljuk zendülni a Főpap szavát: (Végre tehát belép a „keresztyén" elem, de vajha be ne lépett volna !) Ne kérdd a titkot, hisz megérteni Ha élni akarsz, akkor nem szabad . . . (???) Zúgolódás helyett zendítsd meg itt A honszerelem édes himnuszát. Hát nem tudnád ezt: „rendületlenül! ? . . , Ezzel jártam én is a Golgotát ..."