Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1916 (59. évfolyam, 1-53. szám)

1916-04-16 / 16. szám

LELKÉSZEINK ES TANÍTÓINK BETEGSEGÉLYEZÉSE. Sok mindenféle tervvel igyekezünk emlékezetessé tenni a reformáczió közelgő négyszázados évfordulóját. Egy ilyen tervet kívánunk fölvetni mi is. Lelkészi és tanítói karunk egyik legégetőbb sebére óhajtunk rámutatni és az arra való orvosságot keressük. A legtöbb lelkész és tanító helyzete akkor se valami irigylésre méltó, a mikor mind ők, mind hozzátartozóik teljes egészségnek örvendenek. x\ mikor azonban a betegség, hozzá még valami súlyos betegség kopogtat be a szerény lelkészi, vagy tanítói lakba, a lelki gond mellett, a sötét, anyagi gond is befurakodik oda. A betegség városi helyen is- nagyon sokba kerül, hát még faluhelyen ! Már pedig a mi gyülekezeteink és iskoláink túlnyomó része falusi és azoknak is a nagyobb része olyan falvakban van, a hol nincs orvos s így máshonnan kell oda orvost hozatni. Egy lelkészbarátomat megkérdeztem a múltkoriban, miért hagyja ott azt a gyülekezetet, a melyet annyira szeret s a melynek tagjai viszont őt is olyan odaadó szeretettel veszik körül ? A legfőbb okom az, mondotta, hogy ha a feleségem, vagy a kis gyermekem megbetegszik, ötven koronámba kerül minden orvosi látogatás, már pedig ez — sajnos — többször megesik. Be kellett látnom, hogy ez valóban tarthatatlan állapot : ezért a pénzért itt Budapesten még egy egyetemi orvosprofeszszor akár kétszer is eljön! Hozzá még, ha súlyosabb az eset és szakorvosra van szükség, nagyon sokszor az a dolog vége, hogy még a fővárosba is föl kell jönni a betegnek. Ezt a szerény lelkészi, vagy tanítói javadalom a legtöbbször nem bírja meg, azért erről fájó szívvel csaknem mindig le kell mondani. Ha pedig a lelkésznek, vagy tanítónak, vagy valamelyik családtagjuknak olyan betegsége támad, a mellyel hazai, vagy külföldi fürdőhelyre, tengerpartra, vagy hegyikúrára kellene menni, a legtöbbnek az ágya fölé oda lehet írni Dante „Poklád nak föliratát : „Hagyjatok föl minden reménységgel!" -Vájjon mit csinálhat egy szegény lelkész, vagy tanító, ha akár ő, akár valamelyik családtagja a nemzetünket annyira pusztító tüdőbajba esik? Vagy mit csináljon, ha szívbajos, ha reumás lesz ? Szomorú példák jutnak eszünkbe. Csak egy-kettőt említünk közülük. Néhány éve egy tiszántúli tüdőbajos segédlelkésznek az egyik egyházi lapban gyűjtöttek jótékony szivek könyöradományt, hogy legyen miből kissé gyógykezeltetnie magát. A télen elhunyt egyik legkiválóbb lelkészünk. Szívbaja volt. Annyi pénzt még tudott nagynehezen kiszakítani a jövedelméből, hogy egyik fürdőhelyre mehetett a bajával, de kárbaveszett, a mit ott javult, mert hiába kért évről évre segédlelkészt, óriási munkája daczára sem adtak mellé segítséget, így neki magának kellett továbbra is vasárnaponkint háromszor prédikálni, egy csomó iskolában vallástant tanítani s kemény téli időben is a távoli tanyákra járni temetni. A napokban meghalt egy derék öreg szatmármegyei lelkész itt Budapesten, az irgalmasok kórházában. Hogy került oda? Odahaza, kezelgették a környékbeli orvosok. Mikor már alaposan elmérgesedett az ischiásza, azt mondták, ha élni akar, jöjjön íöl a Császárfiirdőbe. Hogyne akart volna! 6—700 koronát még csak összeszedegetett. A felesége is szívesen följött volna vele, de ez az összeg egymagának is körülbelül csak négy hétre volt elég, tovább nem. így egymagában kellett szenvednie szegény öregnek a Császárfürdő szállójában. Én voltam az egyetlen meglátogatója. Én is csak véletlenül értesültem fönnlétéről az őt fölhozó, de hamarosan visszatérő jószívű lelkésztársunktól. Valósággal kétségbeesetten találtam. A villanyosok csilingelésétől már megbolondulok, panaszkodott szegény. Már többször akartam írni a feleségemnek, mondotta, de nem bírtam. Hiába kértem, hogy vigyenek udvari szobába! Közbelépésemre, mint utólag megtudtam, csakugyan udvari szobába vitték át. De már későn! Másnap szívszélhűdés érte. Minthogy senkise volt ott, a ki intézkedett volna az ügyében, ő maga meg szólni se tudott, átvitték az irgalmasok közeli kórházába. Néhány nap múlva itt lehelte ki nemes lelkét, övéitől, szeretteitől távol. A haláláról is szinte véletlenül értesültünk, úgy hogy csak arra volt még időnk, hogy legalább tisztéhez méltó eltemetéséről gondoskodjunk, így temettük el az irgalmasok kórházából a 38 évi buzgó szolgálatban megöregedett derék kálvinista lelkipásztort! Csak néhány eset ez a sok közül. -Ezek mindegyike hangosan kiált felénk: Atyámfiai! Férfiak! Valamit cselekednünk kell! Nincsen ez így rendjén! Tarthatatlan állapot, hogy a súlyosabb betegségbe eső lelkész mindjárt megcsinálhatja a testamentumát! Ha az a tüdőbeteg segédlelkész czipész-, nyomdász-, vagy lakatossegéd lett volna, nem kellett volna könyöradományt gyűjteni a számára, mert a munkásbiztosító pénztár elküldte volna az abazziai szanatóriumába," vagy a Tátrába. Ha az a szívbajos kartársunk nem az Isten országának, hanem valamelyik gyárnak lett volna a munkása, nyomban mentesítették volna minden munkától ötödfél hónapra, vagy ha kellett volna, akár egész esztendőre is és ötödfél hónapig ingyen gyógykezelték volna, ingyen lehetett volna fürdőhelyen. Hasonlóan bánt volna a munkásbiztosító pénztár a szomorú véget ért öreg barátunkkal is. Fölhozatali költségét is födözte volna, megfelelő kórházba való viteléről is gondoskodott volna, sőt temetkezési segélyt is adott volna hátramaradottainak. Az ipari és kereskedelmi alkalmazottaknak betegség és baleset esetére való biztosításáról szóló 1907: 19. t.-cz. ugyanis, mely az 1891: 14. t.-cz. helyébe lépett, gondoskodott arról, hogy mindazok, a kik akár állandóan, akár ideiglenesen, kisegítőkép, vagy átmenetileg oly fizetéssel, vagy bérrel alkalmaztatnak, mely évi 2400 K-nál, illetve napi 8 K-nál nem több, kötelezőleg biztosíttassanak betegség és baleset esetére. Sőt a hasonló fizetésű pénz-