Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1916 (59. évfolyam, 1-53. szám)

1916-03-26 / 13. szám

pótlék kora előtt is. A ki a kongnia, a fizetésrendezés és a korpótlék után is panaszkodik, sőt ref. papi nyomorról beszél, az nagyon túloz. Itt a mi vidékünkön, Somogyban, nincs lelkész, kinek ne volna legalább 3000 K fizetése a lakáson kívül. A többségé, a mai nagy árak mellett, jóval több. Öt évig nincs korpótlék, de addig gyermekekre sincs említésre méltó kiadás. Ha ehhez hozzávesszük, hogy nekünk kötelességünk az étel ben, italban, ruházkodásban való mértékletességet, egy szóval az egyszerűséget nemcsak hirdetnünk, hanem gyakorolnunk is: ref. papi nyomorról beszélni nem lehet és nem szabad. Nagyon nagy túlzás ezerre tenni a nyomorgó ref. papok számát. E szerint papságunk fele nyomorog. Nézzünk csak körül! Többnek van magánvagyona is. A papnéknak meg még inkább. Mert ebben a pénzbálványt imádó korszakban mi sem szeretjük elvenni a vagyontalan nőket. Nevezze meg magát a „több ref. lelkész" ós vizsgáljuk meg egyenkint, melyiknek mennyi a fizetése, majd látni fogjuk, hogy egyik sem nyomorúságos. De ne az illető kartársak számítsák ki, mert úgy járhatnánk, mint Boros Kálmán, a ki, mikor az ORLE lapjában a mult hónapban elmondta, hogy mi a fizetése, a 800 K korpótlékját nem vallotta be, pedig ez szép summa, egy gimnazistára elég. Turi Károly, kapolyi ref. lelkész. A gyermekmenhely telepeinek szervezése.* A „Kálvin-Szövetség" által rendezett lelkészi koníerencziának úgy elméleti, mint gyakorlati irányú előadásai mély és maradandó hatással voltak mindannyiunkra, kik ezeknek hallgatói lehetünk. Főképen a gyakorlati jellegűek iránt való meleg érdeklődés nyilvánult meg igen tartalmas hozzászólásokban, irányítás és bővebb felvilágítás kérésekben. S ha az idő még bővebb és alaposabb megvitatásokra is alkalmat adott volna, bizonyára még többen kívánlak volna az egyes kérdéseknél szót emelni. Én legalább, legyen szabad őszintén megvallanom, határozottan így voltam Ruffy Pálnak a gyermekvédelemről és gyermekmenhelyekről tartott előadásával. Nem akartam azonban az illusztris előadót tovább fárasztani konferencziánkon, azért elhatároztam, hogy ott ugyan hallgatok, de a mit elmondani kívántam volna előadásához kapcsolódólag, azt e lapok nyilvánossága elé hozom s ily módon kérek szíves hozzászólást, ha előterjesztésem helyt álló, további intézkedést az állami gyermekmenhelyek vidéki telepeinek szervezését illetőleg. * Szemem előtt vannak — hogy hasonló példára való hivatkozásból induljak ki — az állami iskolák. Az állam saját felügyelete és vezetése alatt álló iskoláinál * A czikk közlését helyhiány akadályozta, de azért most is aktuális érdekű. élénken érezte, hogy ez intézetek életképessége, munkálkodásuk minél szélesebb körű eredménye jelentékeny részben attól függ, mennyire tudnak az iskolák a társadalom eleven szervezetébe beleilleszkedni. A felekezeti iskolák beletartoztak az őket fenntartó egyházak kötelékébe. Szellemi és anyagi érdekeiket egyaránt a maga érdekeinek tekintette az egyház, mely életmegnyilvánulásának nagyfontosságú tényezőjét látta mindig az iskolában. Hasonlóan voltak a városok és községek is a maguk iskoláival. De ki fog melegen érdeklődni majd az államnak szétszórtan, egymástól esetleg elszigetelten álló iskolái iránt ? Tanfelügyelők és főispánok jóakarata és támogatása igen hatalmas lehet és nagy befolyású, de képtelen lesz mindig arra, hogy az iskolát helyi társadalmának közvetlen környezetének tegye eleven és munkás szervévé. Ezt — a mi pedig minden iskolának első rangú feladata — csak a közvetlen környezetnek, a helyi társadalomnak meleg érdeklődése és megértő támogatása tudja igazán megadni. Ennek átérzése vezette bizonyára rá a kultuszkormányt, hogy állami iskolái mellé a felekezeti és községi iskolaszékek mintájára gondnokságot szervezzen; olyan gondnokságot, melynek a község elöljárója, a felekezetek lelkipásztora, a helyben lakó körorvos épúgy hivatalból tagja, mint magának az iskolának igazgatótanítója. Tudom, hogy a gondnokságoknak ellene is, mellette is sokat írtak és beszéltek már. Mint minden intézményt e világon, úgy ezt is lehet kritika tárgyává tenni. Itt-ott talán ínég arra is hozható fel látszatra példa, mintha a gondnokság a tantestület, vagy iskola munkájának akadályozója volna. A ki azonban nem szórványos jelenségekből ítél, hanem higgadtan mérlegeli a tényeket úgy, a mint általában vannak és lenniök kell, meg fogja vallani: szükségszerű intézmény iskoláink, főképen kisebb iskoláink mellett a gondnokság, mert ez által kapcsolódik be az iskola a helyi társadalom életébe, ez által van állandóan ébren és melegen tartva az egész község érdeklődése iránta és tanítója iránt. S ha itt-ott elvétve nem így történnék, az nem az intézménynek, hanem az embereknek hibájából és gyarlóságából folyik. Hasonlóképen bele kell kapcsolnunk az állami gyermekmenhelyeket, különösen pedig ezek vidéki telepeit a helyi társadalom életébe és érdeklődésébe. Ide vonatkozólag itt a szükség még kiáltóbb, mint az iskoláknál. Iskoláink ugyanis mindig bensőbb viszonyban állnak környezetükkel, mint a menhely telepe, mert kik járnak iskolába? Az állam iskoláit is a város, vagy község gyermekei látogatják. Az a természetes kapocs, mely szülő és gyermek közt fennáll, soha sem engedi meg, hogy az iskola iránt való érdeklődése a társadalomban teljesen elvesszen. A gondnokságok szervezése nem új érdeklődést támaszt, hanem a már gyökerében amúgy is meglevőt tartja ébren, ennek ad megnyilvánulásra alkalmat és ezt gyümölcsözteti működése sikere érdekében.