Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1916 (59. évfolyam, 1-53. szám)

1916-03-12 / 11. szám

sugárzik ki a beszédből, cselekedetből: akkor hatása nem máról holnapra való, hanem maradandó. A mi feladataink, eszményeink mindig égi fényben ragyogtak előttünk, de most csodálatos fényességben tündökölnek. Szolgálatunk áldássá lett reánk, a reánk bízottakra, testvéreinkre a múltban is, de most azt kell éreznünk, hogy ez a szolgálat a jelen nagy vigasztalása, a jövő erőssége. Az evangélium mindig is Istennek hatalma volt minden hívőnek idvességére, de most úgy érezzük, hogy e kincs nélkül sohasem lehetünk gazdagok, hatalmasok, ha egy lelkileg megújult világ után vágyódunk. És a Megváltó szava: íme, adok nektek hatalmat most, mint egy, lelkeket áttüzesítő, szent eszmények szolgálatára lelkesítő, erőt adó diadalmas isteni szózat zúg felénk buzdítva, felemelve, hogy minden gondolatunkkal, érzésünkkel, akarásunkkal abban éljünk. Szolgáljatok az Úrnak örvendezéssel! Az Isten országa mindeneket átmelegítő fénye, dicsősége így aranyoz meg majd mindent; ez a könnyeket szárítgató, fájdalmas szíveket megvigasztaló, kesergőket felemelő, erőteleneket megerősítő, nemes munkálkodásra vezető földre szállott Országa az Istennek — lehet itt akkor mi velünk. Nem mint reménység már, hanem boldog valóság, a mikor megalázódva énekeljük : Úgy szerette Isten e világot... Nem ködös elméletre, hanem e szent bizonyosságra építve igyekezünk szolgálni az Úrnak örvendezéssel, hogy a Megújult Magyarország boldogabb lehessen, mint a régi volt! Böszörményi Jenő. SZOCZIALIS ÉRZÉK — KERESZTYÉN KÖTELESSÉG. Mindig jobban és jobban tudatára ébred a társadalom annak az igazságnak, hogy a keresztyén egyházaknak kell jó példával elől menniök a társadalmi igazságtalanságok megszüntetésében, a szocziális kérdés megoldásában, Egyházias konferencziákon, idős és ifjú igehirdetők beszédeiben gyakran megcsendül ez a nagyszerű, bátor vallástétel: A keresztyénség megoldja a szocziális problémát. Sokan reménykedve, mások kíváncsian, némelyek kételkedve hangoztatják: Hadd lássuk ! Teljesen jogos és igazságos az Országos Középiskolai Tanáregyesület hivatalos lapjának megjegyzése: „Az egyházak tanítják és hangoztatják a keresztyén erkölcsök nevében a családi életet, magasztalják a házasságot és a gyermekáldást, de a tanításból a következtetést csak az állam vonta le, A családi pótlék megadásával határozottan nem siettek a nem állami iskolák fenntartói. Bizonyára úgy gondolkoztak, hogy a jó közös anya: az állam majd idővel megúnva a sok rimánkodást, csak megadja a családi pótlékot is a nem állami tanároknak. Csakhogy a míg ez bekövetkezik, ha ugyan I i egyszer bekövetkezik, addig a gyermeknevelés terhei alatt nyögök holtbizonyosan tönkremennek." Hát bíz ez így van. Elég szomorú, hogy az anyaszentegyház helyett más jó közös anyá-nk\ kell könyörögni, „rimánkodni0

az égetően szükséges, megérdemelt pótlékért. Megértjük, hogy így figyelmeztetik az Egyházat legszentebb ígéreteinek, kötelességeinek teljesítésére, megértjük, ha elvárják tőle, hogy maga mutassa meg, menynyit fogad meg predikácziójából. Jogos a kívánság a felekezeti tanárok családi pótlékát illetőleg. Meg kell azonban emlékeznünk egy másik, még égetőbb kérdés megoldásáról is. A nem felekezeti iskolákban tanító vallástanárok fizetésének rendezéséről. Úgy sejtjük és reméljük, hogy a budapesti ref. egyház vezetősége jóindulattal feglalkozik e tervvel, valamint az egyetemes konvent is. Jobb most, bár későn, a 12-ik órában, mint soha. A rendezésnél nincs semmi ok és alap arra, hogy ne a rendes középiskolai tanárokra vonatkozó szabályzatot és fizetési fokozatokat tartsák szem előtt. A háború még inkább előtérbe állította a valláserkölcsi nevelés fontosságát, mindenki méltányosnak tarthatja, hogy a nehéz, sok beszédet, éneklést követelő, végtelenül fontos, egyházalapozó és építő munkát megelégedett, nem proletár sorban élő lelkes emberek végezzék, a kik állásukat véglegesnek tekintsék. A budapesti ág. h. ev. vallástanárok legalább a czímet megkapták egyházuktól, a mi ref. egyházunk még hol hitoktatóról, hol katechétáról, hol hitoktató lelkészről, hol vallástanitó lelkészről, hol vallástanárról beszél. Sokkal megnyugtatóbb, természetesebb a vallástanári czím és jelleg. Ezt nem lehet elütni egy jó rímmel és kevésbbé jó tréfával: hitoktató, saját magát fitogtató. Társadalomban élünk, a melyben a czím és jelleg nem utolsó szerepet játszik. Hogyan kívánjuk, hogy megbecsüljék egyházunk szolgáit állami és fővárosi tanintézetekben, ha saját magunk nem adjuk meg nekik azt, a mi jogos követelésük. Úgy volt eddig a dolog, hogy a lelkészi czím gyengébb egyéneknek is adott valamilyen tekintélyt, még a „hitoktató" becsülésre nem a czíme után számíthatott. Nem az állás emelte az ő tekintélyét, hanem ha történt, megfordítva történt. Nem vonja ki egyik vallástanára sem az egyházunknak magát az egyházépítő munkából, sőt felszabadulva a 9—10 vagy nem tudom hány óratöbblet alól, a melyet élete tengetéséért volt kénytelen vállalni, jobban részt vehetne az egyházépítő munkában. Nem jutna egynek sem eszébe az ünnepi prédikácziók alól sem kibújni. Lehetne különben ezt az új szolgálati pragmatikában mint kötelességet is előírni. Az ne okozzon nehézséget, hogy a budapesti ref. egyházban sokan polgári fiú- és leányiskolákban is tanítanak. Tekinthetnék ezt középiskoláknak a vallástanítás szempontjából, elvégre a gimn. tanárok közt is vau