Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-11-07 / 45. szám

a tisztességgel képviselt álláspontok megbecsüléséről, de ez állításaiknak cselekményeik ellentmondanak. A nép érdekeinek felkarolása körül mily eredményekre tudnak reámutatni ? Hol vannak a színig telt templomok, a felsarjadó erők, a tudatos vallásosságnak jelei? Hol vannak azok az általuk indított mozgalmak, melyek a terjedő bűnös irányok erkölcstelenségét megbélyegezve fülébe zúgnák a rövidlátó materiálistáknak, hogy tanácsaikat követve el kell veszni az egyháznak és nemzetnek, bármilyen múltra hivatkozhatnak is ? Az anyagi érdekeknek a Krisztus tanításaival annyira ellenkező felmagasztalása, tudjuk hová vezet. Megbontja a társadalom békéjét, lehetővé, sőt szükségszerűvé teszi az elkeseredett kitöréseket. Kiküszöbölvén a méltányosságot és szeretetet a társadalmi rend oszlopai közül, ép úgy anyjává lesz a pusztulásnak és féktelenségnek, mint a korlát nélküli hatalom. Nem tudjuk felfedezni, hogy azt a befolyást, mely kezükben van, miért nem használják fel egyszersmind a föld népének erkölcsi és. gazdasági emelésére is? Miért nem törekednek épségben tartani a milliók benső világát, utat mutatván nekik a modern társadalmi élet bonyodalmai és szaporodó kísértései között ? Mit tettek, vagy fognak tenni a végzetesen szaporodó elválások és áttérések korlátozására ? Mit azoknak a veszedelmeknek elhárítására, melyek a keresztyén családot a polgári törvénykönyv közzétett javaslata szerint fenyegetik? Nem veszik-e észre, hogy ha izgatják a lelkészeket arra, hogy dobják el maguktól az „evangéliumi szegénység rongyaita vagyoni előnyt fölé helyezik minden egyébnek és így kiejtik a lábuk alól azt a talajt, a melyen egyedül állhatnak meg — a bibliát. Alig pár nappal azután, hogy magukat az igazi kálvinizmus egyedül jogosult értelmezőiként adják ki — szégyennel és mély szomorúsággal írjuk e sorokat —, nyíltan pártfogásukba veszik az istentagadókat, azt a meggondolatlan kijelentést téve közzé saját lapjukban Ravasz Lászlóval, a Protestáns Szemle szerkesztőjével szemben, hogy a protestánsok kívánalmaik végrehajtását csakis a zsidó szabadkőművesekkel együtt érhetik el. Legyen meggyőződve a L—t, hogy alaposan csalódik. Ezekkel a szövetséges társakkal a protestántizmus diadalát előkészíteni nem fogja. Mert a mit ők protestantizmusnak akarnak keresztelni, attól a valódi protestántizmus igazán messze és távol áll. De hol veszi a főszerkesztő úr egyáltalában a jogot ahhoz, hogy ilyen szövetségeseket kössön ránk, hol és mikor kapta meg erre a felhatalmazást, vagy talán olyan püspöki konferenczián, mint a múltkori, a hol a Magyar Bank — mily finom erkölcsi érzésre vall ez — segítségével igyekezett a hadikölcsön dolgát dűlőre vinni ? Ez ellen a szövetség ellen egyházunk vérrel ós becsülettel megszentelt hagyományai nevében tiltakoznunk kell. Tiltakozunk annál inkább, mert itt nem is zsidó, hanem az Istent megtagadó Világ embereivel való szövetségről van szó. A zsidó jelzőnek odatétele, úgy látszik, csakis azért volt szükséges, hogy ezen az áron sértetlenséget és salvus conduclust biztosítsanak munkatársaiknak. Remélik, hogy ily módon a fekete reakcziósok, már mint mi, vagy megriadunk, vagy támadva azt a tábort, a melyben zsidók is vannak, az illiberális irányzat hírébe sikerül bennünket keverni. Csakhogy ehhez a munkához az igazi zsidóságnak, Mózesnek és a Sulchan Aruchnak ugyan semmi köze. Ellenben hivatkozhatunk elsőrangú tekintélyekre magának a zsidóságnak köréből, ilyenek Zollschan, Ruppin, Theilhaber, Pasmanik, Marcuse és a többi, hogy ez az irány az, mely a zsidóságot az örvény szélére sodorva, a lét és nem lét nagy kérdése elé állította. A debreczeniek szózatuk végén atyai tanácsokban részesítenek bennünket. Több szeretetet és több belátást kívánnak nekünk és örömüket fejezik ki azon, ha az alkotások terén mégis találkozunk. Ha jobbot nyújtanak felénk, leküzdve a háborgó ellenszenvet, elnyomva a durva támadások miatt érzett felindulást, igyekezünk elfogadni. De ennek oly feltételei vannak, a melyek elől ki nem térhetünk. A békés és egyetértő munka megköveteli az ellentéteknek kiegyenlítését, mert enólkül az gyümölcsöző nem lehet soha. Ebben az irányban megtesszük az első lépést. Felhívjuk Debreczen vezető embereit, vegyenek részt egy olyan nyilvános vitában, a mely az ellentétes kérdések eldöntésére lesz hivatva. Ez a javaslat, a mint azt igen jól tudják odaát, nincs preczedens nélkül egyházi életünkben. Akkor ki fog derülni, mi az igazi kálvinizmus, mert sorra vehetjük és alaposan megtárgyalhatjuk a bennünket elválasztó elvi és dogmatikai kérdéseket. E mellett nyílik alkalom annak részletes tárgyalására is, vájjon mindig kárhozatos és elítélendő-e a „reakczió", a mikor a maga idejében a protestántizmus is a legerősebb reakczió volt az akkor divatos áramlatokkal szemben. Tárgyalás közben kitérhetünk, sőt ki is kell térnünk a szabadelvűség igazi és bizonyos be nem vallott törekvések által meg nem hamisított értelmezésére. Ennek keretében arra, mit tettek az általuk uralt áramlatok a nép nagy tömegének, a falunak érdekében. Annyit itt is kijelenthetünk, hogy a fejlesztő tevékenységnek tisztán a nagyobb városokban való konczentrálása ellenkezik az igazi demokrácziával és szabadelvűséggel, mely a széles alsó rétegek gondozásával nyerte meg annak idején a szíveket. Körvonalaznunk kell egyházunk szerepét a szocziális téren, megállapítani a keresztyén szellemű szocziálizmus körét, feladatát és eszközeit. Ezzel kapcsolatban lehetetlen lesz elkerülni annak a befolyásnak vázolását, melyet a kapitalizmus a népek sorsára nemcsak a gazdasági téren, hanem az uralkodó rétegek felfogásának módosításánál is kifejt. Ide fog tartozni annak a körvonalozása is, hogy az úgynevezett egyházi merkantilizmus, a pénznek és anyagi érdekeknek mindenek fölé helyezése, milyen hatással kell, hogy legyen az illető egyházak benső életére, miként kell befolynia jövő-