Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-09-05 / 36. szám

szünk 20—25,000 koronával, gazdag az Isten, ki fogja pótolni. De azt a pontot, mely szerint a háborús irodalom művelőit díjazni kellene, nem tartom helyesnek. A ki a mai időben tudna dolgozni, de csak pénzért dolgoznék — irodalmi kalmár az, s a „kalmár" névnek nem jó értelme van. A kit az Isten azzal áldott meg, hogy tud írni — prózát vagy verset —, írjon a lelke indításából, inert ingyen vette, de ne írjon pénzért, ne várjon „csengő" elismerést tudásáért, dolgáért. Nem is lenne méltó a reforniátussághoz, ha bérért — inert igenis bér itt a „méltányos díjazás" is'— írna, vigasztalna vagy bátorítana vagy könnyezésre indítana. Én nem tudnék egy példányt sem jó szívvel átnyújtani bárkinek is, ha tudnám, hogy írója meg van fizetve s díjazásért írta meg írását. Ne tegyünk mi ilyent! Ne temessük el vógkóp ama nemes világért való „ingyenes" munkálkodásunkat.* Veresegyház, 1915. aug. 30. Nagy Ferencz, esperes. IRODALOM. A mi nagy nyomorúságunk. Nem új dologról írunk, mikor a magyar prédikáczió irodalom siralmasan alacsony színvonaláról megemlékezünk. Szóvá tették ezt már más lapok is. Az a kóros állapot, hogy nálunk a prédikácziókat nem eszméltetésre, gondolatok ébresztésére, szóval segédeszközül, hanem igen sokan egyenesen iparszerű használatra, bemagolásra és színészi betanulásra használják és adják ki, mindig súlyosabbá és tűrhetetlenebbé válik. Már az első debreczeni „háborúi" kötet megjelenésénél felemeltük ez ellen a szavunk, a mikor az előfizetési felhívás irodalmi jelleget akarván kölcsönözni a dolognak, azon a czímen jelezte a kötet megjelenését, hogy az magyar háborús pródikácziókból összeállított irodalmi emlék akar lenni. Az igazi czél mivolta felől azonban nagyon is tisztában * Örömmel adjuk közre ezt a levelet, mert minden gondolatával egyetértünk. Az írók díjazását sem úgy gondoltuk, hogy pénzen szerezzünk mintegy írókat, hanem, hogy a díjazás által mintegy megkönnyítsük számukra a munkát. Hisz tudjuk, hogy sok író van, a kik az anyagi megélhetésért vívott küzdelemben kénytelenek tehetségüket parlagon hevertetni és apró, nekik egyáltalában nem való munkákat vállalni csak azért, hogy jövedelemhez jussanak, holott, ha az irodalmi munkálkodásnak adhatnák magukat, gondtalanabbul élve, talán a legszebb dolgokat produkálhatnák. Az anyagi segítség (épen úgy, mint az ösztöndíj, stb.) nem mindig bér, hanem igen gyakran eszköz arra, hogy valaki jobban dolgozhassák. Hogy aztán valaki a pénzt czélnak is tekinti, arról nem tehetünk. Elvégre ismertünk már olyan zsinati „atyákat" is, a kik a saját bevallásuk szerint csak a napidíjakért nem mondtak le egyik vagy másik tisztségükről. Sajnos, irók is vannak így, de az ideálunk nekünk is az, a mi az esperesé. lehetett mindenki, mert hiszen tudjuk, hogy valamely korszak irodalmának legjobb darabjait nem az illető korszak elején, hanem csak lezáródásával szokták összegyűjteni, a mint hogy a mai idők legszebb háborús népdalait sem tavaly szeptemberben adták ki egy gyűjteményben, hanem majd a béke után fogják igazán öszszegyűjthetni és kiválogathatni. De jó. Itt még legalább a külszínre adtak valamit. Az újabb időben azonban mindig megdöbbentőbb jelenségekkel találkozunk. Egyes kiadók és írók már egyenesen iparszerücn termelik a prédikácziót és a mi még szomorúbb, az imádsággyártást is szezon szerint — előre! Egy Vállaji álnevű pap pedig szomorú tehetségtelenségében odáig jut, hogy úrvacsoraosztás-utáni beszédek hiányában a legátusok és tanítók által elkoptatott közkézen forgó beszédek összegyűjtetését indítványozza. Milyen nagy lehet ott a lelki lázárság, a hol valaki máinem a „gazdagok" gazdag, hanem kezdő legátusok szegényes asztaláról lehullott, össze-vissza forgatott morzsalékokkal is megelégednek ! Szentkirályi Károly garbolczi lelkész pedig előre gyártja az imákat és beszédeket a szükségletnek és keresletnek megfelelően. Egy kritikusa a többek között már így ajánlja ezt a vásári portókát: „0 (t. i. Szentkirályi), mint a jó gazdasszony, elkészíti a jó menüt", majd a végén így bíztatja paptársait: „Használjuk tehát ezt a készen szánkba adott háborús eledelt. Tápláljuk vele híveinket is..." Jól jegyezzük meg tehát, hogy készen kapunk mindent! Nincs szükség rá, hogy csak valamit is belevigyünk a saját hitünkből, a saját lelkünkből a predikáczióba. „Készen" deklamálhatjuk el vagy olvashatjuk fel a beszédeket híveinknek. Ugyanezen bíráló szerint Szentkirályi dolgai anynyira utánozhatatlanok, hogy azt ajánlja lelkésztársainak, hogy ne is írjanak maguk beszédeket, „ne fárasszák ' magukat, bízzák ezt a dolgot a mesterre: Szentkirályira, majd elvégzi ö azt..." stb. Megdöbbentő az ajánlás e hangja és kétségbeejtő az a színvonal, a mit ez jelent. Hiszen ha ilyen rohamosan esünk, akkor már nemsokára nem kell egyéb, mint néhány gramofon és imagép, a melyben a Solymosi deklamáló intézetéből kikerült tógátus beleharsogja (szóval jól „előadja") a bevágott beszédet s a tisztelendő úr akár fel se menjen a szószékbe, hiszen elvégez helyette mindent a gramofon és az imagóp. Hát odáig sülyedt a saját hitéből élő, a saját maga által átélt igazságok hirdetésére felesküdött ref. prédikátor, hogy készen kell neki kínálni a garbolczi zúg szellemi papirosbakancsait? Hát nem a Tetzelek, Sámson Bernátok hangja ez a vakmerő üzérkedés, ez a hang, a mely azt kínálja, hogy öt koronáért az egész őszi szezonra „készen, minden változtatás nélkül" megkapjuk azokat a prédikácziókat, a melyeknek pedig hívő lelkűnkön átszűrt valaminek kellene lenni? Nem a prédikácziók kiadása ellen szólunk általában, hanem az azoknak felhasználása, kiadása és ajánlása körül elkövetett visszaélések ellen!