Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)
1915-08-29 / 35. szám
után pénzadomány: 3, azaz három korona. Nem szabad ám ezen csodálkozni! H.jah, kérem a napi búcsúk nem kerülnek pénzbe, azután meg ez összeg pótlására szolgál: „ezüstpapír 25 dgr. és fémhulladék 2 kgr." A kommentálást rábízzuk a nyájas olvasóra! Kárpáti falvak. Nekünk sem tetszik a kárpáti falvaknak új névadogatása. Igazat adunk e tekintetben a különböző felszólalóknak. Megvalljuk, előttünk mégsem a névadás a fontos, hanem az, hogy azok a falvak valósággal teljes egészükben felépüljenek. Úgy ne járjunk, hogy egy faluban felépül 8—10 ház modern villaalakban, nagy, tükrös ablakokkal, oldalában márvány emléktáblával, bogy építtette x. y., s ezekbe beleülnek a protekeziós alakok. A gyámoltalanabbja pedig nyomoroghat majd a maga kezével iszkábált viskókban. Nagyon emlegetik a nyaralás kérdését is. Nehogy úgy oldják meg, hogy a tisztelt jószívű hazafi felépítteti a házat, de csak télre adja át a tulajdonosának, nyáron pedig abban kíván nyaralni. No de megbízunk e tekintetben is a hatóságokban. Most csak az alföldi nagy református városaink és helységeink figyelmét kívánjuk valamire felhívni. Nagykőrös, Kecskemét, a nagy kún városok valamennyien buzgólkodnak a maguk falvának felépítésében. Igen helyesen van ez így. Csak arra kérjük őket, hogy a templomról, az Isten-házáról el ne feledkezzenek! Elsősorban a magunk cselédire kell gondolnunk. Református egyház alig néhány lehet ott a felvidéken. Ezeknek a református egyházaknak templomát és iskoláját kell rendbehozni a begyűlő adományokból és az 1%"0 S pótadóból nagy és híres református városainknak. Úgyis minduntalan a magyarosítást emlegetik, reméljük, hogy azoknak nem kell hátratételt szenvedniük, a kik már magyaroknak születtek? Lutheránus egyház már nagyobb számmal található. Másodsorban ezeknek a testvéregyházaknak templomát, paplakát, iskoláját ajánljuk a kárpáti falvakat építő véreink és hitfeleink figyelmébe. Püspöki lemondás. Egyház-rovatunkban közöljük a napilapok nyomán azt a feltűnő hírt, hogy Gyurátz Ferencz, a dunántúli evangélikus püspök lemondott. A kerületi közgyűlés kérésére csupán a háború tartamára kész még tisztét viselni. Mi nagy tisztelettel hajlunk meg ez elhatározás előtt, főleg, ha indokait is figyelembe vesszük: „74 éves vagyok, a sok munka megtört immár". Nem közönséges lelki nagyságra mutat ez az őszinte beszéd. Elhisszük mindnyájan, hogy egy 74 éves férfiú, a ki évek hosszú során keresztül hordozta a munka terhét és pedig mindig egész erővel, egész lélekkel: kezeit fáradtaknak érzi a kormányrúd tartásánál. Gyurátz püspök nagysága épen abban áll, hogy ezt nemcsak érzi, hanem ki is mondja és a konzekvencziát is levonja belőle. Cselekedetének nagyságát csak az tudná teljes egészében méltányolni, a ki maga is volt már magas polczon és onnét önként hajlandó volt távozni. Különben a mi egyházunkban igen szokatlan is a püspöki lemondás. Volt idő, a mikor egyszerre 2—3 püspökünk is viselte a legnehezebb megbízatást pátriárchai korban, a második gyermekség el nem titkolható jeleivel, s talán még egy nagy névnek a kötelező terhével is vállán. De lemondásról még beszélni sem volt szabad előttük. Görcsösen ragaszkodtak vélt hatalmukhoz. A köznek is, általánosan tisztelt nevök egykori fényének is nem kis kára származott ebből. Most mindnyájan akaratlanul is úgy emlékszünk reájuk, mint magukkal tehetetlen aggastyánokra. Ha pedig néhány évvel előbb, erejük bírásának idejében távoztak volna a jól megérdemelt nyugalomba: nem a vezetettnek, hanem a vezérnek markáns vonásai élnének emlékezetünkben. Akkor volna Gyurátz püspök lépése nagy jelentőségű, ha iskolát csinálna, t. i. a fáradt vezérek nevöknek, egyéniségüknek még nagyobb dicsőségére önként átadnák helyüket a munkabíróknak. Csakhogy ezt alig merjük reményleni is! Az az erőszakkal való eltávolítás, akármennyi figyelemmel és gyöngédséggel történik is, sok félreértéssel, megbántással, a dologhoz nem is oda tartozó Iamentácziókkal van egybekötve, annyira, hogy : nem kívánatos, hálátlan kötelesség egyesek és testületek számára is. Hogy is várhatnék, hogy a püspöki székből önként eltávozik, a ki munkaképtelen, a mikor mindnyájan tanúi vagyunk annak, hogy kisebb megbízatáshoz is (esperesség, stb.) hozzá vannak nőve egyesek. Mily nehezen sikerült még a családnak magának is lemondásra bírni egyeseket, vagy (erre is van több példa!) egyáltalában nem sikerült. És még csak észre sem veszik, hogy — enyhén szólva — nem jól van ez így, hanem tele vannak panaszkodással, hogy késő vénségükben is mennyit kell bajoskodniok stb.... Sajnáljuk őket, hogy az élet útjának utolsó szakaszán is így kell átmenniök. TÁRCZA. Apróságok dr. Baksay Sándor életéből. Baksay Sándor levele Kovács Albert budapesti theol. • tanárhoz* Kedves fiam Balbó. Arra nézve már megegyeztünk, s magam részéről állom is, hogy kettőnk közül a ki elébb meghal, a ki hátul marad, beteszi utána az ajtót, ha egyébbel nem, hát azzal a négy sorral, a mit a nagybajúszú Arany küldött Tompa után: * E levelet, a melynek eredetijét Körösi Henrik tanfelügyelő, Kovács Albert sógora, a Ráday-könyvtár levéltárának volt szíves átengedni, akkor írta Baksay Sándor, a mikor Kovács Albert súlyos epeköbántalmakkal szenvedett és közellevő halálát sejtve, figyelmeztette Baksay Sándort az egymás elparentálására vonatkozó kölcsönös ígéretre. Szerb,
