Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-08-22 / 34. szám

S áldd meg anyaszentegyházadat, áldd meg e gyülekezetet, mely nevedben bízva hordja nehéz keresztjét. Áldd meg e községet, ennek minden lakóját, tartsd fenn köztünk a békességet, neveld a szeretetet, távolítsd a veszedelmet, adj lelki csöndességet. Áldd meg töviskoronát hordozó hazánkat boldog békességgel, harczoló dicső seregeink fegyvereit győzelemmel; áldd meg távol levő szeretteinket szivük erős hitével, testük törhetlen erejével. Atyánk, áldd meg ez órát is ; légy jelen közöttünk a Te szerető szent lelkeddel a Te szent fiadért, az Úr Jézus Krisztusért kérünk. Arnen. Ete, Orbó, Debreczen, Szentendre. II. Vannak, a kik mélyebb látással tudnak nézni a történtek mögé (legyenek is), mégis úgy gondolom leghűebb képét a diákgyűléseknek egy pápai benczés tanár festette meg az etei konferenczián ezen szavaival: „Úgy érzem, mintha a nagy dómok eltűnnének, a gótikus merész ívelések összeszűkülnének, a színes üvegek meghomályosodnának, nagy, tágas ablakai eltörpülnének, öblös hajói helyett kis szobában volnánk, díszes ruhák, fényes segédlet helyett egy jeruzsálemi felházban, vagy hallanánk tisztán, hamisítatlanul folyni az igét, mint édes mézet". Íme egy szolgálati bizonyítvány. Ha a nehéz viszonyok miatt csak kálvinista főiskolákra terjeszthette is ki figyelmét mozgalmunk, ez az év bizonyságul fog szolgálni evangélikus barátainknak is, hogy várakozó segédcsapataikkal új erőt kapva, rajta legyünk, hogy a protestáns egyházakból zendüljön ki hatalmasan az evangélium. * A gyűlésekkel kapcsolatosan hadd szóljak kissé magunkról, hogyan látjuk mi magunkat. Csak azt ne tessék gondolni, hogy mi bölcsőnktől fogva diákszövetségesek voltunk, vagy valami világi előny ragadott ily irányú munkára. Három, négy évvel ezelőtt mi voltunk a legdühösebb és legczinikusabb gúnyolói az egész mozgalomnak, s azok a közkeletű gúnynevek a mi szánkból hangzottak el először. S most is, megvallom, hogy ha döntésem pillanatában tudtam volna, mire vállalkoztam (kívül harcz, belül félelem, hordozni a mi magamnak fáj, a mi másnak fáj, legtöbbször a mi másnak nem fáj): visszariadtam volna. Mint a hogy a katona, mikor fegyverét vállára vette, ha minden nap éhségét, szomjúságát, zivatarját, hóförgetegjét, szerbiai visszavonulást, przemysli éhséget, mindmind úgy érzi, a hogy megtapasztalta, a háta megett felburjánzó csalásokat önön öltözetén megsejti, úgy száll-e hadba, mint a hogy elindult?! S a győzelemről mégse akar, úgy-e, elmaradni, a ki igazán katona ? Nos, — mi is a győzelemre nézünk s nem tudnánk lemondani, mert életünk rajzolódik ki benne, s erkölcsileg megsemmisítettnek tudnánk magunkat, ha „elhagynánk a harczmezőt". Ilyenek akarunk lenni, hogy A ki számít reánk, ne csalatkozzék bennünk. No, azért nem kell félni, hogy jó dolgunk lesz, nem is volna jó, ha: „agyon elismernének". Legyen csak nekünk nehéz a haladás, kerüljön erőfeszítésbe, nélkülözésbe megaláztatásba minden év, mert akkor hisznek nekünk. Nem hiányozhat egy keresztyén szivéből sem ma — az utilitárius világnézet árjában — az a gondolat, hogy a szenvedőnek kezdenek meghódolni az emberek. Nagyon félünk s talán egyetlen félelmünk, hogy „csak leveles fügefák leszünk; de inkább pietista, képmutató, ránczolt homlokú, mint terméketlen fügefa. Majd Ott kitűnik, hogy lesz-e arczunk vagy se. (Dante Pokoljában a hazugoknak nincs arczuk.) Számolnunk kell azzal, hogy a háború után sok ember világnézet nélkül marad s számolni kell azzal is, hogy nem oly idők jönnek, mikor egész társadalmi rétegek a vallástól várnák és állítanák a megújulást. Az idők teljessége mégis itt van egyházunkra nézve. Oly erőteljes és imperatív életre kell szert tennünk a keresztyénség eleven erőiből, hogy ne lássék veszteségnek, hanem nyereségnek a keresztyén élet, hogy ne sajnálják az embert így: „szegénynek csak hivatalából kifolyólag nem szabad élvezni a világot". Az élő kenyeret nem lesoványodott kezekkel kell osztogatni, hogy gúnymosolyt ne keltsen s ne tűnjék fel jámbor szándéknak a megélhetési tülekedésben. Be kell hozni a személyes életbe, ha mibe kerül is, hogy Krisztus keresztje nélkül nincs keresztyénség. Ez az, a mi bolondság volt akkor is s bolondság most is, de ez az a terület, a melyről le nem mondhatunk. Ez a kulcsa a lelkek zárai megnyittatásának, a ki ezt elveti: az lehet humanista, stoikus, czinikus, meg minden, de keresztyén munkás soha. Mindig szomorúsággal tölt el, hogy emberek évekig élnek egymás mellett s nem beszélnek másról, mint divatról, iires életkérdésekről, búzaárfolyamról, írók irodalomról, mások adóbehajtásról, korpótlékról, de a hol az ember kezdődik, ott olyan zajtalan mindenki, hol az üdvösség határkérdései kezdődnek, ott olyan nincs és tájékozatlan mindenki, mert valljuk meg, nagy dolog ám az ! S a kik úgy ex offo kezdtek ezeken a területeken belmissziózni s a vallásos estékkel azonosítani ezt a munkát, eredménytelenül vonultak vissza, vagy kénytelenek voltak, hogy teljes tehetetlenségüket és alkalmatlanságukat leplezzék: úgy zárni le egy korszakot, hogy a vallás magánügy — hol csak maga az Isten munkál. Magánügy ám, de abból a magánügyből mi prolongálódott ki ?! Panasz és panasz az egyháziatlanság miatt. A ki még soha nem hajtotta tenyerébe kezét, megkérdezni, mi is hát Isten akarata, mi életem ígérete, az soha nem fogja megérteni ; de a kinek került valamibe keresztyénsége, abból azonnal ki fog törni a missziónál ó vágy. Oh ha megsejtenék, mit jelent egyetlen lélek meg-