Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-07-04 / 27. szám

szempontjából is az. Lesz még nekünk „kivitelünk", külmissziónk a Balkánra, Törökországba is. Figyelik majd érdeklődéssel a „magyar aratást". Hintsük a magot, ha „keseregve" is! Vessünk „búzát", de ne konkolyt, ha „könnyhullatással" is! A magyar ev. keresztyén fiú- és leánydiákszövetség „vet" az idén is, hat konferenczián legalább. Én hiszem, hogy ebből lesz víg aratás! Lesz „kivitel" ! Minden keresztyén ember, ha nem diák is, kérheti az áldást erre a magvetésre. Ha a földi aratásért felszáll az imádság, a lelki, víg aratásért se maradjon el. Dr. Patay Pál. KIRE TÁMASZKODJUNK ? Nemzetünk az Úr rendeléséből, és talán itt-ott a saját hibánkból is, soha sem emelkedett azok közé a nagy és szerencsésebb népek sorába, a melyek, a haladás lobogójával kezükben, új irányokat vágtak a keresztyén nemzetek fejlődésének. Ezeréves történetében azonban számos alkalommal adott elhatározásával fordulatot az eseményeknek, vérének és verejtékének bő hullásával ugyan, de nevezetes eredményeket ért el nemcsak a harcz mezején, hanem a polgári élet viharai között is. Körülbelül ezer évvel ezelőtt a varégok, kik a mai oroszok ősei, vizén és szárazon sűrű csapatokban vonultak ki zord hónukból Bizáncz meghódítására. A császárok, nem bízva saját erejükben, a harczos magyarokat hívták segítségül ós Bizáncz nem is esett el. A történelem íme ismétlődik és az, vájjon a fehér czár törekvései meghiusulnak-e, a nagy európai tényezőkön kívül nem kevéssé függött és függ ma is attól, mit csinál a magyar? Hűséggel, becsülettel, sérelmeket feledve, jogos panaszokat elnyomva harczolnak csapataink királyért és hazáért. A lövőszárkokból most még sűrűbben hangzik fel a hálaadó ének a nyert csaták után. Erősül a remény — miénk lesz a végleges győzelem és ennek sarkában ott kél a gondolat és kérdés, kire támaszkodjunk a békében ? A legegyszerűbb felelet: a németekre! Ezt javasolják nemcsak a jelen eseményei, a teutonok páratlan ereje, s az előttük nyíló jövő, hanem az is, hogy a reformáczió náluk fakadt, onnan terjedt el hozzánk mind azokkal a nagy kísérőivel, melyek nyomában a polgári élet új rendje, a politikai élet új ideáljai formálódtak. Századokon keresztül a német egyetemek voltak elődeinkre nézve a világosság és tudás forrásai s a német műveltség ezernyi apró csatornán szivárgott át hozzánk. Ez mind igaz és egészen bizonyos, hogy a háború után a csatlakozás még bensőbb és igazabb lesz. De szabad-e beolvadássá alakulnia, van-e jogunk ahhoz, hogy ezer évnek politikai, értelmi és érzelmi önállóságunkért folytatott küzdelmeit így fejezzük be ? Igennel felelni erre nem igen fog valaki, de mégis akadnak, a kik ez irányban kezdenek dolgozni. Munkájukban nem teszi kevésbbé serényebbé őket az, hogy ezernyi szempont van, a mi a megfontolást és óvatosságot ajánlja. Sokan az angolokkal való teljes szakítást, az angol befolyásnak teljes kiküszöbölését óhajtják vallási téren is, mert szerintük az az idegen anyag, a mi e réven hozzánk került, úgy sem volt nálunk hasznosítható. Arra nem vetnek ügyet, hogy ez az angol befolyás tulajdonkép skót befolyás volt. A háborút pedig igazán nem a skótok csinálták. Nem zavarja terveiket az sem, hogy ha tisztán csak a németekre akarunk támaszkodni, akkor szakitanunk kell a francziákkal, sőt, ezt szinte habozva írom le, magával Kálvinnal is, ki a rossz ösvényekre tért nagy nemzetnek szülötte volt. Ilyen megokolatlan egyoldalúságba esnünk mégsem szabad. Álláspontunk a béke után sem lehet más, mint az, hogy azt, mi egyházunkra, nemzetünkre jó és üdvös, jöjjön bárhonnan is, elfogadjuk. A németeket, kik a létért vívott küzdelemben támaszunk és védőink voltak, különösen megbecsüljük, irántuk már csak a mult emlékeiért is hálásak leszünk, de nem mondunk le önállóságunkról és arról a szent kötelességről, hogy nemzeti egyéniségünknek és vágyainknak megfelelően keressük boldogulásunkat. Elsősorban magunkra és arra az erős meggyőződésünkre akarunk támaszkodni, hogy nemzetünk, a mint nagy feladatokat oldott meg a múltban, ilyenekre van hivatva a jövőben is. Kelet felé előőrse voltunk a protestantizmusnak, sokáig közvetítettük a nyugati haladás eszméit is. Legközelebbi feladatunk, hogy a háborúból oly tanulságokat vonjunk le, melyek önérzetünk és belső erőink fejlesztésére alkalmasak. El kell távolítani azt, a mi a nemzetet bármily irányban is gyengítheti, ellenben erősíteni a vallásosságot, mi az áldozatos ideálizmusnak, a jó és igaz, önzetlen megbecsülésének forrása lehet. György Endre emlékezetes előadásában szépen fejtette ki egyházunk helyzetét, sok van Custodius czikkében is, mi megfontolásra méltó, de az nem kétes, hogy el kell távolitanunk az élősdieket, mik nemzetünk erkölcsi tőkéjét pusztítják. A legutóbbi események után senki sem tagadhatja, hogy az a küzdelem, a melyet a félretévedt, a mult hagyományaiba burkolódzó, de bűnös czélú latin szabadkőművesség ellen folytattunk, meg volt okolva. Igazunk volt, a mikor azt hirdettük, hogy a magyar szabadkőművességnek kötelessége, ezektől elszakadni. Ezt most már, legalább az olaszokra nézve, meg is tették. Mi történik azonban a francziák befolyásával, mely élénkebb, hathatósabb, mint az olasz volt? Lehet-e ezekkel meg nem szakítni az összeköttetést, mikor, a mint mindenki tudja, ezek a főbűnösök ? Hirdetni kifelé a vallásosságot, a tiszta önzetlen hazafiság dicséretét és kezet szorítni Belzebúb híveivel titokban, férfihoz, magyarhoz illő szerep-e ? Őszinte becsületesség, a régi puritán erkölcsök felélesztése, mind annak kiemelése, megbecsülése, mi a magyarnak erén}r

e, ezek azok a tényezők, melyek a jövőt nekünk biztosíthatják. Ha ez irányban munkánk sike-