Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-06-27 / 26. szám

Majd kihozták a templomból a nehéz érczkoporsót, föltették a gyászkocsira. Előtte egy egyszerű parasztszekéren vitték a gyászkocsira föl nem férő sok koszorút. Végtelenül sajnáltuk, hogy palástos papjaink ez alkalommal is — épúgy, mint legutóbb Antal Gábor temetésén is —•- követték régi rossz szokásukat: elvegyültek az összevissza hullámzó tömeg közé, a helyett, hogy zárt sorokban a gyászkocsi előtt, haladtak volna. Milyen fölemelő látványt nyújt a palástos papoknak sokkal kisebb csoportja is hármas-négyes sorokban! Hát még a hol 120—150 palástos lelkész van együtt! Lassan kiért a temetőbe a menet. Annak keskeny útjai mentén végighaladva, a temető végén lévő sírhoz értünk, honnan szép kilátás nyílik a kalászos alföldi rónára. Itt várta már a nemrég elköltözött felesége sírja mellett megásott sírgödör a nagy halottat. Mielőtt átadtuk volna az édes auyaföldnek, még néhány búcsúztató hangzott el. Kiss Ödön püspöki titkár a kunszentmiklósi gyülekezet nevében búcsúztatta el megkapó módon. Nemsokára emlékkövet állítanak a két sír fölé, mondotta, melyre azokat a szép szavakat vésik, a miket az elköltözött Claparéde Sándorról és nejéről mondott nem régiben, püspöki jelentésében : „Nem váltak el egymástól sem a földön, sem a földben, sem a mennyben". Azt az eszményi szeretetet vázolta ezután, a mely az elhunytat feleségéhez és gyülekezetéhez fűzte. Dr. Pruzsinszky Pál, theologiánk igazgatója, a theologia tanárkara és ifjúsága nevében mondott ezután meghatottan néhány búcsúszót az elköltözöttnek, mint a theologia lelkészi fejének. Valóban mi is úgy éreztük, hogy messze vidékekről sok ezer szem tekintett akkor oda s azok előtt is megjelent az elhunyt lelke, ki nem erővel, nem hatalommal, hanem szeretettel akart kormányozni. Balla Árpád esperes mondott még szívből jövő búcsú- ós áldószavakat a solti egyházmegye, annak gyülekezetei, lelkészei, tanítói, lelkészi, özvegyei és árvái nevében. Ezután a kecskeméti dalárda elénekelte a „Lelkünk borítja néma fájdalom ..." kezdetű gyászdalt. Annak hangjai és hozzátartozóinak, híveinek könnyei mellet bocsátották le a koporsót a földbe. A régi világnak egy erős, ékes oszlopa dőlt vele a sírba ... A temetésre leútazott küldöttségeket este 9 óra után különvonat hozta vissza a fővárosba. * Baksay Sándor halálhíre mély részvétet keltett országszerte. Egész sereg részvétirat és távirat érkezett Darányi Ignácz fő^ondnokhoz, az elhunyt elnöktársához. A király kabinetirodája a következő rószvétiratot, küldte : „0 császári és apostoli királyi Felsége élénk sajnálattal értesült Baksay Sándor, e nagyérdemű egyházi férfiú és kiváló magyar író elhunytáról és a dunamelléki egyházkerületnek e súlyos vesztesége alkalmából igaz részvétét kifejezni méltóztatik. Legfelsőbb parancsra: Daruváry." Táviratilag fejezték ki részvétüket — többek közt — gr. Tisza István miniszterelnök, báró Harkányi János miniszter, dr. Ilosvay Lajos államtitkár, dr. Berzeiriczy Albert, a Tud. Akadémia elnöke, egyházunk összes püspökei és főgondnokai. K. Utolsó latogatás Baksay Sándor püspökünknél. Május 16-án Tassról jövet előzetes bejelentés mellett püspökünket meglátogattam. 3 óra után délután érkeztem hozzá. 0 a kerti lugasból jött elő, a hol, úgy látszik, várt reám. Feltűnt nekem mindjárt a rendkívüli változás, a melyen utolsó találkozásunk óta keresztülment, arczán ült már a facies hyppocratica. Együtt mentünk fel a lépcsőn a tornáczra. Én segítettem neki, karonfogva őt, de elég jól ment a dolog. Fenn megbeszéltük, hogy együtt kimegyünk a temetőbe üdvözült neje sírjához és ott leteszük azt a koszorút, melyet tassi kertemben fontak. Én ugyanis karácsonykor a boldogult temetésére nem mehettem ki s már akkor megígértem, hogy egy szép májusi napon együtt fogjuk meglátogatni a temetőben a megboldogult sírját. Vasárnap lévén, a városház előtt nagy tömeg volt egybegyűlve, a kik mindannyian meghatva nézték, a mint a beteg püspökkel együtt vittük a koszorút a temetőbe tassi fogatomon. A kocsin ült még Kiss Ödön püspöki titkár is. Meglehet, azért is volt a közönség a városház előtt nagyszámban összegyűlve, mert várták egy csatatérről hazahozatott, elhunyt katonának halottas menetét. A kocsival behajtottunk, a püspök úrra való tekintettel, a temetőbe, egészen üdvözült neje sírjáig. A sírbolt virágokkal ós a sarkokon yuccákkal volt beültetve. A sírkő még nem készült el, csak az egyszerű fejfa állott ott. Ehhez támasztottam koszorúmat. Levettük kalapjainkat és imádkoztunk. Gyönyörű idő volt; ez a kegyeletes kirándulás püspökünknek nem szolgált ártalmára. Az úton kedélyesen társalgott, olykor-olykor a nála szokásos humoros megjegyzéseket nem hagyva el. Mindenből látszott, hogy készül a halálra, semmit sem fél tőle. Úgy gondolkozik, mint az első keresztyének és a görög bölcsek gondolkoztak. Talán az volt a baj nála, hogy neje halála óta elvesztette életkedvét és a fizikuma megtagadta ellenálló erejét. Csak egy vágya volt: az üdvözülttel újra egyesülni. Még hozzátette, hogy kíváncsi, hogy vájjon megéri-e még 83-ik születésnapját, a mely július végén lesz. A temetőből Tóth Ferencz főgondnokhoz mentünk vigasztaló látogatásra, miután fiát elvesztette a háborúban. A püspök úr oda is el akart jönni és el is jött velem. Visszajövet még uzsonnát akart adni, de azt arra való utalással, hogy csak az imént ebédeltem, megköszöntem és nem fogadtam el. Azt mondotta, neki nincs más betegsége, mint a 83 év terhe. Ennek orvossága nincsen. De szenvedni nem szenved, aludni jól alszik. Eszik is annyit, a mennyi neki kell, persze, azt nem tette hozzá, hogy oly kevés táplálékot vesz magához, hogy azzal az életet fentartani lehetetlennek látszott.