Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-05-23 / 21. szám

244 logtatják . . . Katona? És palást? Hogy... hogy? Igen, katona is, pap is: katonapap. No most már értem az egészet, úrvaesoraosztás lesz itt. Persze . . . persze, hiszen ma húsvét ünnepe van . . . Húsvét . . . Hogy is volt tavaly ilyenkor ? Hogy is ? . . . Eh, ne gondoljunk most ilyenekre . . . Olyan könnyen meghomályosodik egy-egy pillanatra ilyenkor a szem . . . Harminczat is kell pislantani, mig visszaszorítja az ember az alkalmatlankodó könnyűt. A Julis... a kis gyerekek ... az öreg, törődött szülők . . . „Ne mélázz, koma! ..." „De furcsán nézel, testvér !" — hangzik jobbról is, balról is. Csakugyan ... A hófehér asztal szinte szembántóan szikrázik a napfényben, mintha a tavasz minden sugara ott dévajkodna. Az asztallal szemben a tiszt urak ülnek szép sorjában. Már terítve is az asztal . . . Egy-két zsoltároskönyv is elő-előkerül a zsebekből. Néhány torokköszörülés . . . Istenem, . . . hiszen ez ilyenkor már így szokás. A fegyverszorításhoz szokott erős markok csak szépen összekulcsolódnak a törzs fölött . . . Egy éles, tisztacsengésű hang kezdi is: „E húsvét ünnepében..." Érzem a hangjának hordozásáról, hogy otthon is kántor ő. De jól esik a sorokat nyújtani, kezdeni . . . Istenem . . . egészen odahaza érzi magát . . . Ott a papszékben már látja is a tiszteletes urát... az ám .. . ott... ott a papszéktől jobbra egy kedves, mosolygó arczú fiatal asszony énekel nagy buzgósággal .... Szinte belepirosodik a látványba. A szívének a fele az, a kántorné asszony .... Vájjon most, hogy száll abban a templomban az ének . . . hogy hangzik arról az ajakról ? . . . Most is olyan mosolygós az orczája ? .. . Ejnye, valaki belekontárkodik a mesterségébe ... Ez a hang ... ez ébreszti föl. Másik templomban van most: az egek boltjai alatt. Otthon nincs más, ő a vezér. Itt, úgy látszik, ez az erős, bárdolatlan hang is beleőszintéskedik ... Ki tudja, hátha odahaza ő is nyújtani szokta . . . legalább is addig, míg a kántor uram bejő ... 0 is templomban érzi újra magát, s csak a megszokott buzgóság ütközik ki rajta. Jól is van ez így . . . Jól.. Én kedves, drága, szép kálvinista magyar népem. A tiszteletes úr (miért ne mondanánk meg a nevét is, hiszen Őt s az ő híveit ábrázolja ez a kép is) Joó Miklós beregrákosi lelkész, már az igéket mondja. Új értelemben csendülnek meg a lélekben a régi szavak : „Ez az én testem, mely tiérettetek megtöretik ... Ez az én vérem, a mely sokakért kiontatik ... Oh most máskép értik. Megnőtt a szemükban a Megváltó alakja. Velük is valami hasonló történik ... A koma, a káplár Takács Béni már elmondhatná . . . Bizony, tegnapelőtt csúnya nap volt. Jöttek a muszkák . . . jöttek . . . annyian, mint eső előtt a muslinczák . . . Csak nem akart elfogyni a csúnya . . . Pedig aprítottuk . . . Mert hát kapitány úr Demény azt mondta, hogy muszáj. A koma, a káplár Takács Béni is jól csinálta. Valahol azonban elhibázta. Vagy az a jó Úristen így végezte felőle, hogy eddig és nem tovább. Bizony ott maradt. Hej, de szép gyerek volt ... de rí' majd az anyja, ha megtudja . . . hanem rí ott más is . . . Arra az alvégen ... Ki is meri a falubeliek közül megírni? ... Ki? . . . Nehezebb dolog ez, mint a muszkát aprítni . . . Nagyobb szívbéli bátorság kell ehhez . . . Bizony a koma, a káplár Takács Béni, az már elmondhatná maga is, ha szólni tudna, hogy „ez az én vérem, mely sokakért kiontatik . . ." Bizony kiontatott, tisztamerő vér volt a ruhája, mikor eltemettük . . . Sokakért? Igen sokakért! Az édös öreg szülőiért, a testvéreiért . . ., azért is, a ki arra az alvégen lakik ... a szép cserepes házért, azért a négy fertály földért, ott a „kiáltó" dűlőben, a szép fával köriilültetett tanyáért . . ., az egész faluért . . . Sokakért ? Igen, az egész szép Magyarországért. Azért a Magyarországért, a melynek Bocskayjai, Bethlenjei, Rákócziai voltak . . . Azért, a melyiknek igen jó tiszta búzát termő szántóföldjei, tüzes bort, nektárt csepegtető halmai vannak . . . Azért. . . nem lehet elsorolni . . . Csak az az egy bizonyos, hogy igen drága, mert ezt a nagy árt is megéri. Meg. 0 is szívesen odaadja a vérét. Oda. Mért ?. .. Mert igen szereti. Krisztus Urunk is szerethetett ám bennünket. Ejnye . . . érdemes ám Neki otthon is szót fogadni, akarata szerint élni. No, ha a jó Isten megtart, meg is tesszük . . . meg . . . De el is gondolkodtam ... Keresztyéni alázatossággal és szép renddel már járulnak is az Úrnak szent asztalához. Mindjárt rákerül a sor. Előbb imádkozni kell. Hogy is tanulta csak ? Jó régen volt, bíz' az. Hogy is ? Megvan már: „Oh nagy Isten közelíteni kívánok én is ama szent vendégséghez ..." Csak néhány lépés lehajtott fővel. A lépésnek zaja sem hallik. A lehullott lomb s törmelék vastag, dagadó szőnyeget terített le ebben az egyszerű, mégis oly felséges templomban . . . Már rajta a sor . . . Szinte sóhajtja csupán, de a szív mélyéről jön: „a te megtöretett szent testednek érdemében részeltess! . . Nagy szükségünk van rá most... A halál velünk jár. A poharat nyújtja a lelkipásztor. „Ez az én vérem, mely kiontatik ..." Holnap, vagy holnapután hátha az enyém is . . . Szégyen . . . nem szégyen . . . bizony olykor egy-egy sós könyű barázdázta végig a kevély arczot s hullott bele ép a kehelybe ... Jó helyre esett... Jó helyre . . . Világteremtése óta mindig így volt, mindig így lesz : a könnyű és a vér összetartoznak ... Össze ... Ha az egyik folyik, a másik is hullik ... Vér és köny ... itt csak a mély bűnbánat, igaz őszinteség mutatója . . . A lélek együtt vacsorált az Úrral . . . Könnyű ? Csak látszólag gyöngült ez a lélek . . . Látszólag, mert épen ebben és ez által is erősödött. . . Elfogynak az asztalhoz járulók. A pásztor is megerősödött, látva ezt a népet, ezt a vacsorát. Az utolsónak arczát is szerető szemmel megsimogatja, nem teheti, hogy valamennyi arczot az emlékezetébe ne vésse. Ki tudja, melyiket látta utoljára? Talán még a sírjánál se mondhat egy utolsó imát? ... A tiszt urak is nem fáradnak bele a szent jegyek kiosztását nézni. Minden egyes