Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)
1915-04-18 / 16. szám
ORLE. tagjainak pártoló figyelmébe, szeretetébe ajánlja ezt az újságot, a melynek irányzata, hogy most ez alkalommal egyebeket ne mondjunk, merő ellentétben áll minden pozitív keresztyén hittel, a melynek épségeért pedig a lap egy más helyén (a Prot. Szemléről adott bírálatban) egy ifjú lelkész ellen szállt síkra a szerkesztő. Ez olyan „vizet prédikálás és borivás "-szerű methodus. Kié az elsőség ? A mult héten a „P. H.ö -ban két közlemény jelent meg. Az elsőben meleghangú ismertetés volt a debreczeni katonaotthonról azzal a jelzéssel, hogy ez az első ilynemű intézmény hazánkban. Másnap Megyercsy Béla rektifikálta a tudósítást annak a ténynek felemlítésével, hogy az első katonaotthon nem Debreczenben, hanem, mint ezt már mi is elmondottuk, Budapesten, az itteni Református Ifjúsági Egyesület helyiségében nyílt meg a Magyar Keresztyén Ifjúsági Egyesületek Nemzeti Szövetségének anyagi és erkölcsi támogatása mellett. Felemlítette azt is, hogy ennek a jótékony intézménynek fennmaradása a háború utáni időkre is biztosítva van s így ez lesz az első magyar állandó katona-otthon. Hát minden elismerésünk mellett, a mellyel a debreczeni katonaotthon nemes munkájával szemben viseltetünk, mi sem hallgathatjuk el azt a tényt, hogy mégis csak a mienk, vagy jobban mondva az ev. keresztyén alapon álló ifj. egyesületé a kezdeményezés dicsősége. Természetesen jóleső érzéssel állapítjuk meg, hogy a debreczeniek ezt az áldásos intézményt az ottani körülményekhez mérten oly nagyszabásúvá fejleszthették. — Még csak egyet. Hallottuk, hogy a mi budapesti otthonunkat egy ízben meglátogatta a „Világ" egyik tudósítója. Kíváncsi volt reá, milyen is ez az új intézmény. Nem nyerte meg tetszését. Bibliákat, imakönyveket stb. is osztogattak és — a „Világ" és társai nem voltak ott az olvasóasztalon és így a „legelső magyar írók" (Ady, Móricz stb., mint a fentemlített reklám mondja) beszédeit, írásait itt, nálunk nem élvezhetik szegény katonafiaink. TÁRCZA. Tavaszi könyörgés. Nap, tavasz napja, soha-soha még Igy nem epedtük szíved melegét! Csak most ne hagyj, óh, cserbe minket. Fényes orczádat tőlünk most ne rejtsd el, Csókold végig szelíden minden reggel A kertjeinket, mezeinket . . . Felhők, tavaszi könnyű fellegek, Langy esőket most permetezzetek Minden bimbóra és virágra. Zsendítsetek minden parányt dúsnaggyá, Teljesüljön érett gyümölccsé, maggá Az élet minden kis csírája. És Te, ki felderíted a napot, Felhők útját is a ki megszabod, Ki látod népünk hulló vérit: Add, hogy erdőink minden cserje, tölgye Lombjával diadalmunkat köszöntse Mire vetésünk csűrbe érik! Lampérth Géza. Magyar katonák közt — osztrák kórházakban. — A Kálvin-Szövetség márcz. 21-iki estélyén tartott felolvasás. — Azonban számomra természetesen a legérdekesebbek voltak az esetek, a melyekben a nép vallásos lelke nyilatkozik meg. Ezekben a beszélgetésekben, még az egyébként kevésbbé öntudatos vallásossággal bíróknál is, mintegy tapasztalásbeli leszűrődésképen a következő alapgondolatok emelkednek ki: A háború ellen nem kell zúgolódni. Szükség volt rá politikai szempontból is. De a nép is rossz volt és egyébként is Isten rendelése. A veszedelmekben egyedül csak Isten a megtartó . . . stb. (Épen ezért egymás szenvedéseit is bizonyos lelki nyugalommal nézik. Megbékülnek azzal a gondolattal, hogy a háború e nélkül nem megy.) Pilsenben beszélgettem egy csomó abauji és borsodi emberrel. Az ütközetek veszedelmeiről volt szó. Elmondták, hogy hányan maradtak ott, hányan jöttek viszsza. Az egyik különösen nehéz helyzetben volt, de mégis megszabadult. így aztán, miután még nem vallási tárgyról beszélgettünk, csak úgy közbevetettem: „Hát bizony szerencsések voltak, bizonyosan a jó fedezék mentette meg, úgy-e?" Mire az előbbi nyugodtan, de határozottan válaszolta a pipa mellől: „Nem a fedezék, hanem az Isten.'1 A másik különösen érdekes jelensége a népnek az a meggyőződése, hogy a háború után új életet kell kezdeni. Nem egyszer hallottam ezt a kifejezést, persze nem tiszta öntudatos keresztyéni tartalommal: „Hát.bizony úgy érezzük, hogy új életet kell kezdenünk!" Sőt ezt a kifejezést is használta némelyik, persze nem ker. theol. értelemben : „ Újjá kell születnünk /" De a leghatalmasabb és egyházunk jövőjét illetőleg a továbbépítésre nézve is legbiztosabb alap az a mélységes föltétlen megnyugvás, a mellyel a nép a vele történteket fogadja. Isten akarata, ez a legvégső lánczszem az ok és okozati összefüggés keresésében. Semmi zúgolódás, semmi theodicea. Istennek semmi igazolása az emberrel szemben. Es a népnek ezt a hitét, ha egészen öntudatos volna, bátran nevezhetnénk a predestináczió egyik formájának is. De sajnos, nem öntudatos az, mert csak úgy tör át néha az Öntudat felhőin, vagy nagyon homályosan jelentkezik, néha pedig pusztán tradiczionális nevelés eredménye, sőt igen sokszor inkább fatalizrausnak lehetne nevezni. Pedig a predesztináczió és fatalizmus között lényegbeli különbség van s ezt a kálvinizmus sohasem felejtette el állandóan hangsúlyozni.
