Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-04-04 / 14. szám

vagy: Hullott az ólom, mint a jégeső, Agyúk bömböltek, mint veszett bikák, Halált síkoltott tenger puskacső S szivárvány hídján a merre haladt, Gránátok fújták a fiist-glóriát. Az ágyú dörgött és az este jött. Komor október küldte már ködét, S aczélcsillagok csóvái előtt, Mint lángot fogott gyászdrapéria Hasadozott a végtelen sötét. (ítélet napjai.) Különösen bővelkedik a föntiekhez hasonló képekben a „Csak egy éjszakára" cz. költemény, a mely e lapban megjelent. Végére ertiink ismertetésünknek, de nem mondanivalónknak. Gyóni Géza verseiben a hősiességnek, a férfias tűrésnek, a halált semmibe vevő bátorságnak, a bajtársi érzésnek, az epedő szerelemnek, a gyöngéd családi érzésnek oly finom hangjait üti meg, hogy ily rövid keretű ismertetés nem elegendő mondanivalónk befogadására. De azt tán sikerült e soroknak beigazolni, hogy az ismertetett kis kötet a maga huszonegy költeményével e nagy világfelfordulásnak egyik elsőrendű költőjévé avatja Gyóni Gézát. Dr. Zsinka Ferencz. Emlékezés Misztótfalusi Kis Miklósra. IV. A fentebbiek során tulajdonképeni czélunkat jórészt elértük, mert nem óhajtottunk mást, minthogy a magyar Bibliáért folytatott küzdelemnek egy fázisára rámutassunk, de ha már a diadalmas küzdelemről szó esett, hadd mondjunk még a híres könyvnyomtató későbbi, egyébként épen nem ismeretlen sorsáról egyet-mást. Misztótfalusi itthon nagyot csalódott; csalódása kemény volt és reá nézve halálos. Osztozott azoknak a sorsában, a kik erős akaratuk, tehetségük révén a köznapiasságból ki tudnak emelkedni, de a kik a kiemelkedés nyomában járó kellemetlenségek súlya alatt meghajolnak, aztán megtörnek. A dolog úgy áll, hogy az erőmegfeszítés és siker, ha ez utóbbi még oly szerény is, bizony nem ritkán bizonyos ellenszenvet vált ki felebarátaink lelkében, a mint arra már Horatius is rámutatott, mondván: „virtutem incolumem otlimus". Lehetett Misztótfalusi kisebb, mint azok, a kiket a kiváló emberek között emlegetnek, lehetett egyiknél-másiknál nagyobb, de annyi bizonyos, hogy megszenvedett érte. Ez már így van. Nem volt ez alól kivétel még az a nagy mathematikus sem (Newton), a ki a félreismerés és gáncs kínjai közt igy kiáltott fel: „Nem okoskodom többé! Igazán merő ostobaság volt tőlem feláldozni nyugalmam kincseit, holmi csalékony árnykép miatt!" A közügyért verejtékezni nem elég. A ki a közjóért fárad, annak többet is kell tudnia. Tudnia kell az irigységet, bántalmakat, tűszúrásokat elviselni megrendülés nélkül, idegenül és magára hagyatva haladván azon a bizonyos ösvényen, mely keskeny is, meredek is. Misztótfalusi tudott lelkesedni, tudott eszméiért dolgozni, de az elfogultak gyűlöletét csöndes szívvel elviselni gyöngéd és érzékeny szíve nem bírta. Szó sincs róla, voltak itthon anyagi bajai is bőven. Önéletrajzában, vagy, a mint ő maga mondja, „mentségében" elmondja ezeket töviről hegyire mind, de érezhető, hogy a munkássága ellen irányult támadások minden anyagi sikertelenségen túl, szinte elemi erővel markolnak a szívébe, azt annyira marczangolják, hogy kínos vergődésének csak a halál vet véget. Mikor szemtől szembe ócsárolják Bibliáját, szinte feljajdul: „Mi lehetett ellenem mérgesebb szó — igy szól mélységes fájdalommal. Mind a két hazára támasztom, hogy nem nagy, engem fojtogató méltatlanság volt e szememben ollyakat hallanom?" Tollat ragad, könyvét védi, ám az ellenségeskedés nő, az egyháztanács is ellene fordul a „hitván vasműves"-nek. Az ember sötét színben látja a világot. Arra gondol, hogy összetöri nyomdáját és elmegy „bujdosásra". Kínos vergődése között szélülés éri, szenvedéseitől a halál váltja meg 52 éves korában. Halála után érdemeit elismerték ugyanazok is, a kiknek keménysége megtörte. Úgy járt, mint (a többi között) az az olasz zeneszerző (Pergolese János), a kinek előbb meg kellett halnia, hogy tehetségét észrevegyék. „Idegenségünket az Isten ne nézze Támasszon Hazánknak inkább mást helyette". (Sírfeliratának utolsó sorai.) Dr. Pruzsinszky Pál. KÜLFÖLD. Anglia. Adatok. Az angol „Life and Faith" cz. egyházi lapban a következő korrespondenc/.ia jelent meg: „Helyes-e, hogy az úgynevezett keresztyén Anglia segít abban, hogy félvad ázsiai-orosz hordák özönlik el Európát, helyes-e, hogy Anglia a pogány Japánnal szövetkezett egy ker. állam ellen?" A válasz: „Ha Európára az a sors vár, hogy hordák zúduljanak reá, jobb, ha ez az oroszok által történik, mint a német császár barbárjai által." Egy másik válasz: „Inkább akarok pogány népekkel együtt küzdeni, mint azzal a néppel tartani (értsd a németet), a melynek gonoszságai az egész világot irtózattal töltötték el" (czélzás Löwenre !) „Ez a háború a legigazságosabb, a melyet Anglia valaha viselt, így szólal meg egy másik olvasó a nevezett lapban, úgy, hogy azt lehet mondani, a mi ügyünk az Isten, a Krisztus ügye, Isten adta a kezünkbe a kardot, a népeknek, sőt magának Németországnak üdvére. — Mi nemcsak emberek ellen, hanem egy valóságos „Übermensch" (Vilmos császár) ellen küzdünk, a kit minden áron le kell tiporni." — íme, ezek a szemelvények is bizonyítják, hogy mily nagyarányú és eredményes volt az az akczió, melyet az