Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-03-28 / 13. szám

püspököktől, a kik Oroszországot beutazták, leveleket kapott, a melyekben ezek azt a vágyukat fejezik ki, hogy az anglikán egyház az angol-orosz barátság intimebbé tétele czéljából egyesüljön az orosz orthodox egyházzal. Hisszük, hogy ez az egész terv ilyen alakban és kifejezéssel csak a mostani Angliában általános németgyűlöletnek és ebből folyó orosz-angol természetellenes szerelmi ömlengésnek torz- és halvaszülött terméke, de azért azok előtt, a kik ismerik az anglikán egyház körében már előbb is meglévő felfogásokat, ez a hír és vágy nem túlságosan meglepő. Az anglikán egyház körében ugyanis eleitől kezdve volt olyan párt, a mely azt tanította és vallotta, hogy „Anglia egyháza" (Church of England) tulajdonképen nem a reformáczió szülötte és kézzel-lábbal tiltakozott a protestantizmus táborába való sorozás ellen. Súlyt helyezett a püspöki kormányformára, mint isteni instituczióra és az apostoli szukczesszió merev dogmatikai álláspontján maradt. Tudjuk, hogy ez az irányzat és párt különös nagy erősbiilést nyert a mult század közepén fellépett puseyismus által és melegágya lett a ritus terén is a romanizáló visszaéléseknek. Ennek a pártnak sorából kerültek ki a római egyházba „visszatérők" százai az angol főurak és papok közül. Az angol róm. kath. egyháznak kiváló főpapjai Newmann, Wiseman és Manning bíbornokok is az anglikán egyháznak ebből a pártjából léptek át a római egyházba és az Ő áttérésük valóban csak egy kis lépés volt, Hiszen Róma is közeledett feléjük. Elnéző volt a bennük maradt „régi kovásszal" szemben. P]z a romanizáló párt volt az, a mely az angol püspökök apostoli szukczessziójának elismeréséért is zörgetett a római kúria ajtaján, de ott kosarat kapott. Az utóbbi évtizedekben ez a „magas egyházi" (high church) párt nagyon megerősödött, sorából sok püspök is került ki. Nem csoda, ha vérszemet kapott, Sok anglikán templomban megjelent a teljesen római mintára berendezett oltár, szentelt víz, tömjén, a szűzanya, szentek segítségül hívása, a monstranczia az állandó szent ostyával, ennek imádásával, a körmenet stb. Az ilyen templomba belépő valóban semmi különbséget nem láthat a római és anglikán istentisztelet között. Az anglikán egyház „evangéliumi pártjához" (evangelical party) tartozó hívek és papok a legtöbb esetben hiába kértek orvoslást a püspököktől és parlamenttől. Vizsgálatok indultak, de aztán abbamaradt minden. — Azt akarjuk tehát mondani, hogy az anglikán egyház egy és pedig tekintélyes része a fent röviden vázolt okoknál fogva nem tekinthető protestánsnak és azoknak az angol püspököknek, a kikről a czikk elején szó van, egyáltalán nem esett túlságosan nehezükre azokat a szerelmi nyilatkozatokat az orosz püspök előtt kifejezni, annyival kevésbé, mert most ezidő szerint, legalább nem fenyegeti őket kosár és most nem a csak szellemi fegyverek felett rendelkező római pápáról, hanem az orosz czárról, ennek egyházáról van szó, a kinek sok millió katonája van a gyűlölt német ellen. De hát ki tudja, mit hoz a jövő ?! . . . p. A MI ÜGYÜNK. Szövetségünk ezidei második estélye, mely márcz. '21-én volt, minden tekintetben fényesen sikerült. A theologia dísztermét szorongásig megtöltötte az érdeklődő előkelő közönség. A 90. zsoltár eléneklése és dr. Kováts István imája után Petri Elek tartott rövid, lelkes elnöki megnyitót Komáromy Zoltán zenetanár adta elő ezután zongorán Schubert Impromtu-jét, Schultz-Edler Arabeskjét és Schlözer Koncert jét igazi művészettel. Majd dr. Miklós Elemér szék. főv. polgármesteri titkár olvasta föl két nagyhatású háborús költeményét. Az estély legkimagaslóbb száma, dr. Ravasz László kolozsvári theol. tanár hatalmas előadása következett ezután. Ragyogó tollú egyházi írónkat, az erdélyiek ünnepelt szónokát külön is üdvözölte az elnök abból az alkalomból, hogy a budapesti közönség első alkalommal hallgathatja. A közönség meleg rokonszenvének kifejezésével kísért üdvözlő szavak után foghatott csak hozzá Ravasz „A halál életformáló erejé"-ről tartott, a hallgatóságot mindjobban és jobban lebilincselő, magával ragadó beszédéhez. Csak néhány főbb és szebb gondolatát jegyezhetjük ide térszűke miatt. Mindenekelőtt azt a téves hitet igyekezett eloszlatni, mintha a halál és az élet külön jelenségek volnának. A kettő egyidejűleg munkálkodik. Az életben minden a halál csontkezének a munkája. Minél inkább pusztítja a halál a bennünk lévő értékek talaját, annál hatalmasabban domborodnak ki azok az értékek. Minél jobban kiemelkednek, az ember is annál magasabbra hág. A halál csak azért vesz minket körül a maga vasgyűrűjével, hogy kényszerítsen bennünket a magasba nőni. A mikor a legnagyobb diadalt aratja fölöttünk-, akkor veszíti el leginkább a csatát, mert csak azt pusztítja el belőlünk, a mi múló, a mi úgysem az övé, de megmarad bennünk mindaz, a mi örökkévaló. Egyéni tapasztalatunk is az, hogy a halál komollyá teszi életünket, a békétlenség ösztökét szúrja a lelkünkbe. Az idő siet, azért megtoldjuk a nappalt az éjszakával. Ebben a küzdelemben megnövekedünk, felmagasztosulunk. Gyönyörű szavakkal alkalmazta a halott gyermek és ifjú életére Livingstone ama mondását, hogy senkisem hal meg addig, míg küldetését be nem végezte. A halál az Isten utolsó ecsetvonása a mi lelki ábrázatunkon, mellyel belekapcsol minket az ő örökkévalóságába. A halál megérleli szívünket azoknak az igazságoknak a megértésére is, a melyekre csak a halál tud minket megtanítani. „Miért? miért?" lázonganak ezekben a napokban hitvesek, anyák, mátkák milliói, a mikor a fekete hirt hallják a halál piros csókjáról. A halál azt feleli nekik: kiválasztottam szeretteiteket arra, hogy halálukból boldogabb és szebb jövendő fakadjon. Azért lesz drága és szép a jövendő, mert az ő vérük és a mi könnyünk hullott érte. Azért kellett az Istennek emberré lennie és meghalnia, hogy ezáltal beleplántálódjék világunk középpontjába az isteni élet kútja. Az ő élete és halála tiszta és szent áldozat volt arra a czélra, hogy az örökkévaló Isten szivéhez kapcsolja a miénket s az ő Fia halálával ossza szét számunkra minden erejét és kegyelmét. Hosszan és lelkesen "ünnepelte a hallgatóság az előadót a feledhetetlen hatású beszédért, mely után Gergely Dezsőné énekelte el, dr. Kováts Lajos zongorakísérete mellett, az „Otthon, otthon, drága otthon . . kezdetű szép vallásos dalt, Lapunk munkatársa, Sebestyén Jenő tartott ezután igen érdekes felolvasást „Sebesült katonáink között Ausztriában" czímmel, melyet lapunkban is közlünk majd. Programmon kívül Máthis Márton szadái