Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-03-14 / 11. szám

roncsolta szét egy srapnel-löveg. Operáczió előtt állott, a mikor ágyához léptem. Szeretetteljes érdeklődésemre rendkívül ingerült hangon válaszolt. Valósággal dühösen nézett rám. Később kitűnt, hogy miért. Állandóan azzal a gondolattal küzdött, hogy ő operáczió közben meg fog halni. Még inkább megerősödött ez a gondolat benne, a mikor engem meglátott, mert azt gondolta felőlem, hogy az orvosok hivattak ő hozzá: a halálos beteghez. Erről azonban nem szólt nekem. Annál jobban örült, mikor hallotta szavaim, hogy abban a kórházban fekvő valamennyi ref. katonát felkerestem már. Most ő rá került a sor, a ki külön egy kis szobában feküdt. Senki se hívott, de szívem indíttatását követve, szolgálni kívánok néki. Felvilágosító szavait ép ott ragadtam meg, a hol legkevésbbé várta. De ha mennie kellene csakugyan az örök Bíró elé: ilyen ingerült lélekkel kívánna menni ? Ref. tanító létére tudja Kihez kell segítségért fordulnia. Tudom, hogy irtóztató fájdalmai vannak. De épen ezek a szörnyű fájdalmak megértethetik most vele, hogy az Úr Jézusnak szenvedése nem gyerekjáték volt. Még nagyobb kínokat tűrt el értünk. Menjen hozzá most a fájdalomban. Azt hiszi, hogy 0 nem segíthet az operácziós asztalon is ? Erősebb, nyugodtabb volt, mikor elbűcsűztam tőle. Marjay Károly. Falusi levél. Tisztelt Szerkesztő uram ! Lapja legutóbbi vezérczikke élesszemű szerkesztőtársa tollából egy eredeti gondolatot vetett felszínre: „Harangjaink és a háború" czímmel. Engem most is, mint gyakran, cselekedetre hajt valami szó, vagy életre való gondolat. Szörnyen kíváncsi voltam, hogy magyar kálvinista népünk miként fogadná e gondolatot, presbiteri gyűlést hirdettem. Tisztán ezért. A meghívóban világosan körvonalazott tárgy meglehetősen vonzotta a már megkezdett tavaszi munka daczára is a lelkeket és szép számmal jöttek össze. Felolvastam nékik a lap czikkét bő szemelvényekben és megmagyaráztam, miről van szó. Hadvezetőségünk a felszerelés dolgában egy hosszúra nyúló háború esetén szűkében lesz az ágyú- és töltényfelszerelésnek, megtörténhetik, hogy harangjaink rekvirálására kerül a sor. E magyarázó bevezetés után a következő határozati javaslatot terjesztettem elő : „Egyháztanácsunk, áthatva ama hazafias érzéstől, a mellyel hazánk iránt tartozunk és ama komoly aggodalomtól hajtva, hogy hadseregünk számára a behozatal megszűnése miatt, a hadvezetőség a felszerelést pótolni nem tudja, ha szükségeltetnék, a harangjainkat felajánlani készek legyünk és erre nézve tegyen a gyülekezetnek előterjesztést, hogy hasonló szellemben határozatot hozzon." Soha nagyobb érdeklődéssel nem néztem tárgyalás elé, mint ennek 1 Miként nyilvánul meg igazán a kálvinista magyar?! Mi lesz erősebb benne, a kálvinista-e, a magyar-e? Azt erondoltam, hogy ők megállapodhattak már valamiben, mert jó fél óráig a téren együtt voltak a gyűlés előtt. A gyűlésen egyik kifejezésre juttatta, hogy mi az ő véleményük. Előre bocsátom, hogy oly mesésen egybehangzó hangú harangok, mint nálunk, 1000 lelkes gyülekezetekben, nincsenek. Még a régi — kartell-féle modus vivendit nem ismerő.— becsületes ipari világ termette harangok ! Zsidó, intelligens ember mondotta, hogy a református templom harangjait nem adjuk I Közszeretet tárgyai ezek ! Megindult eszmecsere határozatként ezeket mondotta tollba: „Az egyháztanács teljesen mellőzi és nem fogadja el ezt a határozati javaslatot. Át van hatva teljesen annak a tudatától, hogy a haza mindenekelőtt van, azután a vallás 1 De mindegyik felett van az Isten, a kinek imádására a harangok jelül vannak és szükségesek ; azokat önként fel nem ajánlja. Hanem igenis, ha a törvény kényszerít, hogy a rekvirálás folytán át kell adni, a törvény kötelező ereje előtt meghajol és a gyülekezetben is igyekezni fog a békességet és megnyugvást erősíteni." íme! Ez a tanúsága a lelkek érzésének. Természetes, hogy megfordult többféle beszéd! Elsőknek adni nem hajlandók, mert azt mondták a r. kath.-ok, hogy az ő harangjukat nem vihetik el, mert azok fel vannak szentelve, a kálvinistáké nem szent harang, azokat elvihetik ! Azokét el is viszik! ... Ez a túlfelekezetieskedő hang a mi embereinkben kipréselte a teljes viszonosság gondolatát, t. i. majd ha egyszerre viszik mind, az ellen nem lesz szavunk. Erre jó is lesz a kivitelnél — t. i. ha lesz belőle valami — vigyázni. Egyenlő mértékkel mérve, a harangok is küldhetők a csatatérre. Isten áldja Szerkesztő uram ! Balatoni. A csipkeverés. Evek óta tartó munka után sikerült a csipkeverést annyira fejleszteni, hogy az 1913/14 telén 2396 K-t fizethettünk ki a munkásnőknek munkabérül. A háború teljes megsemmisítéssel fenyegette ezt a szépen fejlődő háziipart, a mely pedig hivatva van arra, hogy megoldja a téli munkaidő értékesítésének kérdését ép úgy, mint a gyülekezeti diakonia ügyét. Tisztában lévén az ügy óriási fontosságával, az elmúlt télen elvesztve minden eddigi támogatást, magam vettem kezembe az egész telepet. A háború daczára annyi megrendelést kaptam, hogy többet már nem is fogadhatok el. A megrendelések között legfontosabb egy legelőkelőbb kelengyeczég megrendelése, a kinek évente 15—20,000 K ára a csipkeszükséglete. Ez a czég a legnagyobb készséggel, sőt örömmel hajlandó az összes csipkesziikségletét itthon szerezni be, a mit annyival inkább megtesz, mert a ma-