Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-03-07 / 10. szám

lehettek már ott abban az Öt tornáczban ugyanazon helyzetben, mint az a 88 év óta beteg, a kinek a panaszos szava még 2000 év múlva is vádlólag hangzik: „Uram, nincs emberem, hogy . .. bevigyen engem a tóba". De mégis volt valaki, a ki a nagy ünnep ujjongása, hullámzó tömegek ünnepi éneke között is megemlékezett a Juli-kapu mellett levő tornáczokról, az ott várakozó szenvedőkről, pedig hozzátartozója sem feküdt bennök ! Nem, nem jól mondtuk. Minden ott fekvőben hozzátartozóját látta. Őt nem taszította vissza a szenvedés látása. Őt vonzotta a szenvedés. A szenvedőket nem tudta elkerülni. Miért? Mert az egészséget nagyon szerette. Annyira szerette, hogy idejének nagy részét a beteg test s a beteg lélek gyógyításával töltötte. Nem a szenvedéshez hozzáfásult érdeklődés színlelő kérdése ez: „Akarsz-e meggyógyulni?", hanem a segíteni, gyógyítani mindenkor kész szereteté, a lélek végtelen értékét látó orvosé. * Fájdalom, most a mi földünkön számát sem tudnánk megmondani, annyi a betegek számára készült tornácz. A világháború ijesztő mértékben megnövelte a betegek számát. S csodálatos, a nemzetnek testileg legépebb, legerősebb, izmosabb férfiait fektette le, a kiknek nem sokkal ezelőtt még, látszólag, minden okuk meg volt „bizakodni testüknek erejében, egészségében". A sok megsebzett, golyó-fúrta, bajonett-szúrta, srapnell-zúzta testben megsebesült a lélek is. A testi sebeknek sok gondos kötözője van, annál kiáltóbb az ellentét, hogy a halhatatlan, igaz gyógyulást sóvárgó léleknek nincs bekötözője, gyógyítója. A 2000 éves panasz mintha sokszor felhangzott volna már a különböző tornáczokban : „Nincs emberem !" Nem mintha a szenvedés látása visszariasztaná ma is az emberi szíveket. Inkább nagyon is látjuk a mérhetetlen kínt, gyötrelmet! Hanem a test szenvedésének látása annyira leköti szerető szívünk résztvevő, segíteni kész érdeklődését, hogy a lélek bajáról, betegségéről, gyógyításáról sok helyütt meg is feledkezünk. Hangzik a segítő szeretet szava: „Akarsz-e meggyógyulni?", de a testre vonatkoztatva csupán a gyógyulást. A lélek baját meglátni, betegségét megállapítani, orvosságát odanyújtani sokszor nehezebb, mint a testét. Szántszándékkal nem mondtuk: „a lélek orvosságát megtalálni nehéz". Mert itt van a nagy előnyünk, hogy ezt megtalálni nem nehéz. Sőt készen van mindenki számára. Elkészítette Az, a ki nem kíván „ösmeretlen Isten" lenni. A lélek gyógyulását, erősödését, szépülését nyújtó „Bethesda" tava életadó „vize" : ingyen elérhető. Csakhogy szeretetben gazdag, szolgálatra kész „emberek" kellenek, a kik bevigyék a sokszor mozdulni sem tudó betegeket a „tóba". Hasztalan a szeretet, hasztalan a szolgálatkészség, ha nem annak a képében és nevében járunk e nehéz, áldott munkában, a ki régen „többé ne vétkezzél" szóval bocsátotta el a lelkileg meggyógyultat. Nagy üröm, hogy ezt az örömteljes szolgálatot nemcsak a lelkipásztorok, hanem a „szent nép és királyi papság" többi tagjai is végzik nagy buzgalommal. Férfiak és nők, a kik a maguk számára már előbb gyógyulást találtak a Názáretinél s hallották leikök mélyén megcsendülni a munkára küldő nagy parancsszót is. Ez a kis beszélgetésünk is ezt szolgálja. Mától fogva még nagyobb buzgósággal járjunk szót, mindenekkel jót tévén, kiváltképen a mi hitünknek cselédeivel. Hordozzuk szét a legörvendetesebb üzenetet sebesült s beteg katonáink között. * A társadalom a maga közgondolkozásának bélyegét intézményeire is ráüti. A karácsonyi nagy ünnepek alkalmával, a mikor minden kórház karácsonyfa-ünnepélyekkel kedveskedett beteg katonáinak : ez ünnepélyekre meghívtak bennünket, lelkipásztorokat is. Természetesnek találták, hogy ekkor mi hirdessük a karácsonyi örömhírt. Előtte is, utána is megfeledkeztek rólunk. Vádaskodás és panaszkodás nélkül megállapíthatjuk a tényt: a különböző kórházak vezetői nem fordítottak elég gondot, elég figyelmet a sebesült katonák lelki gondozására. Sőt, fájdalom, akárhány helyen szívesen ki is utasítottak volna bennünket — mert természetesen hívás nélkül is mentünk —, ha módjukban állott volna. így lettünk itt-ott „nieetürt", „alkalmatlan" munkások. Volt hely, a hol ki is fejezték ebbeli véleményüket nyíltan és őszintén, hogy „ha valamelyik katona meg találna halni, a temetésre majd ide telefonáljuk a főtisztelendő urat. Kár volna ilyen gyakran ide fáradni. Nem kívánjuk mi azt. A mint méltóztatik is látni: mi gondját viseljük katonáinknak." stb. Hiába volt azonban a kedves, udvarias szó, a nyájas mosolygás, a lóláb nagyon is kilátszott. Volt hely, a honnét ki is tiltottak volna bennünket, ha belépésünket állami törvény nem biztosítaná. Mondjuk ki őszintén : hitetlen orvosaink nem becsülik, nem méltányolják a mi lélekgondozó munkánkat, ezért nem is veszik igénybe, amennyire rajtuk áll. Nem sok idő múlva kezdték belátni a kórházi vezetőségek, hogy a test ápolása és táplálása nem elég, a lélek is megkívánja a magáét. Még sem fordultak a lélek igazi gondozóihoz. Rendkívüli ügyességgel egyéb módokat találtak ki. Ekkor indultak meg a kisebb, nagyobb „művésztársaságok", a kik minden jóval traktálták a betegágyon szenvedő harczosokat. Az operától és a kamarazenétől lefelé a. legutolsó kabaréig és orfeumdalig minden volt és van ebben a lelki (mondjuk: szellemi) táplálékban. Tessék elgondolni, hogy jóllaktak a magyar alföld egyszerű tiai a ba-llerinák legszebb mutatványaival, a kabaré-dívák repertoárjával, a leghíresebb komikusok vastag (nem akarom mondani : trágár) humorával. Hogy jóllaktak! Jól is eshetik az ember lelkének ilyeneket látni, hallgatni, mikor minden porczikája fáj, mikor kénytelen rágondolni, hogy hátha az utolsó rapportra kell jelentkeznie, vagy legjobb esetben is gyógyulása után vissza a lövészárokba. Ezek meg ilyesmikkel mulatoznak, a mikor őneki a drága, meleg, piros vére hullik. Nem esett volna-e jobban a leikének elbeszélgetni a messzi levő falunak fehérre meszelt Isten-házáról, a benne