Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1914 (57. évfolyam, 1-52. szám)

1914-01-04 / 1. szám

fekszik, lakosságának 45%_a román. Itt ért tetőfokára az oláh lázadás 1848-ban s kiirtottak mindenkit, a kiben magyar vér csergedezett. A ref. lelkész egész családjával esett áldozatul. Azóta elhagyatott, szomorú hely lett, nem volt kedve itt senkinek a népért dolgozni. Lassanként a megmaradt és bevándorolt magyarság elfelejtette anyanyelvét is. Ki vágyódott volna a pókafalvi missziói lelkészségre, a hol még lakása sincsen a papnak, temploma diiledezőben, a 30—40 főnyi református lélek pedig nem érti jól a magyar szót sem, maga is csak akadozva beszéli. Az Isten útjai kiszámíthatatlanok. Egy erős akaratú, székely származású lelkész ihletetten vállalkozott e misszióra s bebizonyosodott, hogy a „lélek az, a mély megelevenít". A harcztéri hősöket viszi a hangulat, a dicsőség mámora, a mellette harczoló tömeg lelkesedése, bátorítása, segítsége, a dob és trombita velőket rázó igazi kálvinista lelkész, akkor nem fog kirohanni a bibliatanulmányozás ellen, de még talán a pietizmus ellen sem, mert a ki nem rajong az evangéliumi igazságokért és papi pályájáért, a ki előtt nem élő valóság a Krisztus: az három nap alatt hátat fordít Pókafalvának s megy jobb hazát és édesebb kenyeret keresni. Itt — akár a barátfalvi levitának — egész embernek kell lennie, hogy az oláhság közé beékelt kis eklézsiát domináló szerepre vezesse s a magyarságnak új talajt készítve, a nemzetnek is hasznára váljon munkája. Torró Miklós pókafalvi lelkész bizonyára pirulni fog, ha e bevezetést olvassa, pedig méltó a dicsekedésiinkre, mert nagy dolgokat müveit. Távol állunk a személy kultusztól, de meg kell becsülnünk a munkát, a mit lélekből végez valaki, mert rendjeleket, jutalmakat mi nem osztogathatunk. Nem személyét akarjuk előtérbe állítani, ez ellen ő tiltakozik legelőször, de rá akarunk A pókafalvai Mátyáskorabeli templom. hangzavara, az ágyúk bömbölése, a puskák ropogása, a zászló lobogása, paripák horkolása s öntudatlanul rohan az ifjú hős a veszedelmekbe halált vagy diadalt szerezni. De mi lelkesítse a nyáj nélküli pásztort, a kinek szavát sem értik, a ki mellett senki sem áll, a ki nem lát egyebet, mint romlást, ürességet, lelki és gazdasági elesettséget, a kinek nincs hová lehajtania fejét s templomát is fel kell építenie ? A jelenések könyvének apokalipszisét kell „meglátnia" annak, a ki nem hivatalt, de hivatást akar itt betölteni. Felrázni a népet az álomból, felserkenteni az életre, ehhez nem elég a tudás, az ismeret; ez nem segít annak, a kit nem visz a Lélek előre, a ki nem merült bele a bibliába, a Jézus életébe, az apostolok önmegtagodó, hivő életébe, heroikus cselekedeteibe. Könnyű Hódmezővásárhelyen, meg Mezőtúron, vagy Debreczenben ref. lelkésznek lenni, a hol bizonyára a jó Isten is csak (?) a kálvinisták Istene, de legyen valaki Pókafalván mutatni, hogy nehéz viszonyok között is mit lehet elérni ! Hát még ha a nagy Alföld megmozdulna és nem lennének oly nagy számmal a begubózott lelkek, a megkövéredett szívek, a süket fülek és a büszkeségtől nem látó szemek! ? Mit érhetnénk el akkor, miféle csodákat művelhetne hárommillió kálvinistát vezető 2500 főnyi lelkipásztor ? A munkát az analfabéták tanításával kellett kezdeni, míg a lelkész ideiglenesen gróf Teleki Ádám egyik uradalmi épületének irodahelyiségében húzta meg magát. Jó hasznát vette tanítóképezdei tanulmányának ebben a munkában. Nagyokat, öregeket (60 éven felüliek is vanvak) megtanítani írni, olvasni magyarul, a beszédben a helyes kiejtésre szoktatni nem kis feladat, különösen a mikor azon kell tűnődni, hogy hát hol is fogok lakni? És gondoljuk hozzá a begyepesedett agyakat, az ellankadt akaratképességet! A betűtanítás nem lelkesít, a tanulás meg kevésbbé, különösen idősebbeknél. így az