Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1914 (57. évfolyam, 1-52. szám)
1914-11-22 / 47. szám
illetékes tényező felemelje szavát, kérjen, zörgessen ebben a jövőnkre, nagy küzdelmünk kimenetelére nézve oly nagyjelentőségű ügyben. TÁRCZA. Az első tűz- és vérkeresztség után. Nyolcznapos fárasztó menetelés után itt vagyunk Chlopyban, az egykor annyit emlegetett, híres-nevezetes Chlopyban. Szállásunk ugyanabban a kastélyban, melyet dúsgazdag nra egy évtizeddel előbb csak azért építtetett, hogy méltóan láthassa vendégül a környéken akkor lefolyt hadijátékok idejére két birodalom koronás fejedelmét. Az alkonyatban ugyanazok a százados fák terítgetik reánk árnyaikat, melyek alatt egykor ott járt az az ősz királyi vendég. Itt annyi minden emlékeztet ő reá. Nemcsak a termek falán függő képek, felvételek, rajzok beszélnek arról, hogy valamikor e háznak lakója volt, hanem az erdő szélén szerteszét kigyúló tábori tüzek lángja, a rengeteg kert hímes gyeppamlagán pihenő katonák, az egymás mellé sorakoztatott ágyúk, szekerek s a hadi vállalkozás annyiféle eszköze is azt képzelteti velünk, hogy újra itt van. Amott a múltból megmaradt, megőrzött emlékekben, itt most sok ezerek lelkének ragaszkodásában, szeretetében, egy nagy közös czélra törekvésében — itt van az a fehérhajú király, kinek hadi kiáltványából az ő meleg emberi szava még ma is ide csendül: Mindent megfontoltam, mindent meggondoltam ... És ama másik király, a kinek ítélőszéke elé föllebbezte ügyét a földi uralkodó, vájjon itt van-e 0 is, velünk, mellettünk, lelkünk meg nem tántorodó bizalmában, ügyünk igazságában vetett hitében? Hadbahíyott seregeinket, harczosainkat erősíteni, győzelemre segíteni — itt van-e a királyok Királya, a Bárány és 0 vele győzhetetlen serege, ama sok „száznegyvennégyezerek, kik a földről áron vétettek meg ? (Jel. 14.3 ) Uram! „Neveljed a mi hitünket!" (Lk. 17.5 .) Augusztus hó utolsó délutánján, a háromnapos csata utolsó napján jött a visszayonulási parancs s hadosztályunk számottevő, érzékeny veszteséggel kezdte meg a menetelést az új hadállások felé. Knihinicze— Chodorow óta nagy utat hagytunk már magunk mögött s annak kusza összevisszaságban forgó emlékei csak lassan kezdenek elrendeződni a lelkemben. A szörnyű pánik Zydaczowban ! Késő esti órában a falu keleti szélén egy ügyetlen gyalogosnak fegyvere elsül, a faluban bent egy ijedt ember erre elkiáltja : itt vannak a kozákok ! — és a falu nyugati oldalán, a széles folyó egyetlen hídján pár pillanat alatt a szélvészként száguldó kocsik egymásba akadnak, hogy nincs többé se előre, se hátra. A megrémült lakosság velőtrázón sikoltozó, hiányos ruházatú asszonyai — hátukon, ölükben gyermekeikkel — valami kibeszélhetetlen őrjöngéssel, egész valójukban a tehetetlenség kétségbeesésével állanak vagy utkosnak a parton. És nem a Lót angyalainak ajkáról szól, hanem a saját hitevesztett, remegő szívük háborodott mélyéből sír föl a jajongás: „Szaladj el, tartsd meg a te életedet . . . hogy el ne vessz!" (1. Móz. 19.í 7 .) A sortiizek sátorunkra Wolnicza előtt! Csillagtalan, sötét éjjel, alig hogy lepihenünk, az egész napi meneteléstől fáradtan, kimerülten, még éhségünket, szomjunkat se csillapítva: erős lövöldözés zaja zavar ki nyomorúságos fekhelyünkről. Hát ennyire nyomunkban lenne az ellenség! ? Nem. A faluban elszállásolt népfölkelők lőnek a védelmünkre rendelt századra, ez vissza azokra, míg végül a hurrá-kiáltásról kölcsönösen felismerik egymást s a tüzelést beszüntetik. Az éj további része zavartalanul telik el. De az éjszaka olyan hosszú. Oly soká akar reggel lenni. A félálomban szendergő emberek saját sóhajtásuktól fölriadnak. Nyugtalanok. „A rettegés, a verem, a háló közel vannak hozzád, óh földnek lakosa." (Jes. 24.1 7 .) Azután a további pihenő állomások : Ruduik, Litynia, Hordynia, Rudki, Bienkowa-Wisznia, Chyszewicze . . . . Mennnyi új, ismeretlen hely és név, mennyi új, ismeretlen nyomorúság és gyötrelem! Üresen hagyott házak kitárt ajtóikkal néma bizonyságtevői azok rémületének, kik belőlük menekültek. Az útunk szélén az a beláthatlan, végtelen sora a túlterhelt kocsiknak, melyeken megvénhedett férfiak, megviselt arczú asszonyok siránkozva ölelik-szorítják magukhoz hol a gyermeküket, hol a batyuikat s a mijük csak van, a mit csak magukkal hozhattak a veszedelem órájában : itt az egyetlen tehénkéjüket, ott az ágyneműbe kötött sivító malaczkájukat. Nevetni kellene rajtuk, ha nem volnának oly siralmas látvány 1 És mennek, menekülnek ismeretlen vidékre, ismeretlen sors elé. Nap égeti, eső veri, az éj hidegje dermeszti őket ott az útszélen, hosszú vándorlásuk alatt s az átélt szenvedések mind mélyebbre vésik ajkuk körül azt a keserű vonást s a veszteség emlékei mind mélyebbre szántják homlokukon a ránczokat. Es a vén zsidó péntek estén ott az út szélén egyetlen gyertyaszál reszkető fényénél — ott mormolja Dávid panaszos zsoltárát, míg a köny alápereg vén arczán, hosszú szakállán: „. . . Miért aluszol, Uram ?" (Zsolt. 44.) Hát a mi szenvedésünk, veszteségünk? Az út jobb felén csapataink megritkult sorai vonulnak el mellettem. Sok ismerős arczot hiába keresek. Tisztek, közlegények hiányoznak, sokan hiányoznak. És a kik itt mennek, mintha fáradtan vonszolnák magukat és olykor-olykor nehéz sóhajok törnének föl keblükből. Mintha nemcsak a még nem régen új ruhájuk volna megviselve, megszaggatva; hanem a még nem régen oly büszke, erős lelkük is megfáradva, megtépve. Mintha réveteg tekintetükből valami fásult kényszeredettséget, emésztő bizonytalanságot, elfogódást és! megrettenést olvasnék ki. Hiába várom, hogy daloljanak, pedig máskor csengett az úton egészséges, ifjú hangjuknak ércze. Most némán haladnak tova s ha nagy ritkán szólnak is egymáshoz, oly vontatott a beszédük ... És lassan valami gondolat érlelődik meg bennem. Születése pillana-