Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1914 (57. évfolyam, 1-52. szám)

1914-11-15 / 46. szám

BELFÖLD. Hírek a szerb határszélről. A szerb hadseregnek Szerém vármegyébe való betörése minket sem hagyott érintetlenül. Több ősi gyülekezetünk s újabb missziói egyházunk forgott komoly veszedelmben s néhány az utóbbiak köziil érzékeny károkat is szenvedett. Még a szerbek ki sem húzták egészen a lábukat határainkból, mikor első ízben lementem körülnézni. Már Újbanovczén tisztán ki lehetett venni az ágyúk távoli villanásait, éjfélre, mikor Mitroviczára értem, máiteljes borzasztóságában kibontakozott az egész közeli harcz lármája. A Száva túlsó partján folyt az éjjeli ütközet. Rettenetes volt az ágyúzás. Mintha a vén föld reszkető, vonagló testének óriási, kínos nyögései lettek volna. A puskatűz pedig azt a benyomást keltette az emberben, mint mikor egy köves országúton ezer meg ezer üres parasztszekér zörgése hallatszik. Csak olykorolykor vehető ki a monoton zajból a gépfegyverek szapora kattogása. Reggel Rumáról egy katonavonaton vittek Nikinczére. Ott már látszik, hogy szerbek jártak. Legelső szembeötlő nyoma, hogy a vasútállomás környéke tele van szórva végnélküli papírszalagokkal, a mit a feldúlt táviróhivatalból bizonyosan a szerb gyerekek húzgáltak ki s lovaztak vele az utczákon az alatt a néhány nap alatt, míg a szerbiai katonaság ideát volt. Nemcsak a gyerekek mulattak azonban jól, hanem még inkább a felnőttek, a mit a szegény nikinczei magyarok leégett házai mutatnak. Sírva mondják el szomorú történetüket. Fogalmuk sem volt, hogy a szerbek átjöhetnek s csak akkor kezdtek menekülni, mikor a kath. plébános, ki a végsőkig helyén maradt, fólreverte a harangokat. Ekkor a szerbek már a határban voltak. Persze menekült mindenki, amerre látott. Megjegyzendő, hogy Nikinczón egyetlen egy szerb lakos sincsen, hanem csak a környékbeli falvakban laknak szerbek. Ezek aztán rögtön kocsikkal jöttek rabolni, és gyújtogatni. Elvittek mindent, a mi elvihető volt: ágyneműt, fehérneműt, edényeket, bútorokat, jószágot, gabonát, mindent. A takarmányt felgyújtották, többnyire a házat is. A visszatért lakosság a legborzasztóbb télnek néz elébe. Nincs bútora, nincs ruhája, nincs fűtenivalója még egy szál szalmája se, a mire lefeküdjék. Többen segítettek magukon némileg ép az nap, hogy ott voltam. A községháza előtti nagy téren országos vásárhoz hasonló sokadalom tolongott. Katonáink akkor hordták vissza társzekereken a környékbeli szerb falukból az elrabolt holmikat. A kárvallottak pedig ott turkáltak, keresgéltek a sok párna, dunyha, ruhanemű, törött szék, repedt tiikör, edény, dézsa, fogas, óra stb. között. Kereste ki-ki a magáét. Volt, a ki megtalálta, volt, a ki vitt helyette mást, de voltak kényesebb ízlésűek és érzékenyebb lelkiismeretitek is, különösen a reformátusok, kik azt mondták, ha a magamét nem találom, a másé nem kell. A mint az égett házak előtt befelé haladok a faluba, aggódva nézem a mi egyházi épületünket, van-e belőle kő kövön? Leg-nagyobb bámulatomra majdnem sértetlenül áll minden, még a kis új torony is, melyet a nyáron építettek s még be sincs egészen fejezve. A paplak ablakai ugyan be vannak verve, de az épületben érzékeny kárt nem szenvedtünk. Annál többet szenvedett azonban a szegény lelkész-család. Szerencséjükre még a betörés előtt való napon elmenekültek, lakásuk azonban teljesen az ellenség prédája lett. Mindent elraboltak. Az ajtók kifeszítve állnak, a szobákban csak egy összetört zongora s két szekrény maradt üresen. Nem maradt egyebük a puszta életüknél s a rajtuk való ruhánál. Az egyháznak 500 K készpénzét, szentedényeit stb. is elrabolták a szerbek. Az anyakönyvek véletlenül megmaradtak. Érdekes, hogy míg a községi horvát iskolát teljesen leégették, a két magyar iskola (Református és Julián) csak ki van rabolva s fel van dúlva, de leégetve nincs. Szóljunk még valamit a szerb katonák munkájáról is, mert az eddigiek mind a mi szerbjeink művei. A szerb katonák jelszava a betörés alkalmával ebben a konvenczionális zsivány szólásmódban nyilvánult: „pénzt, vagy életet!" Mindenkitől pénzt követeltek ; a ki nem adott, azt agyonlőtték. Úgy látszik, sok pénzt kaptak, mert csak 6—8 embert lőttek agyon. Hogy teljes legyen a kép, nem hiányzott belőlük a zsivány becsület sem. Egy ott maradt magyar asszonytól enni kértek; ez bevezette őket a kamrába s kezdte leaggatni az oldal szalonnákat. De nem engedték, hogy mind leakassza, hagytak neki is, mondván: hadd maradjon a magyar katonáknak is, a kik utánunk jönnek. Nikinczéről Platicsevóra vitt az utam, hol szintén egy buzgó kis ref. gyülekezet hitét próbálta meg a szerb betörés. Itt más a helyzet. A falu nagyrészben szerb (volt) s csak kisebb részben magyar. A szerbek által lakott gyönyörű hosszú utczában mind csupa jómódra valló szép kőházak vannak (voltak), a magyar rész szegényesebb. A szerb katonaság betörése itt is váratlanul jött s a magyarok, kevés kivétellel, innen is elmenekültek. Itt már aztán a helybeli szerbek rabolták ki a magyarokat, de a házakat nem gyújtották fel. Minden magyar ház épségben van, de egyébként teljesen ki van rabolva. Ágynemű, ruha, gabona, liszt, takarmány itt sem maradt. Szerb azonban egyetlen egy sincs a faluban, mert katonaságunk a szerbek kiverése után hazaáruló magatartásukért keményen megbüntette őket. Ép akkor nap került elő valamelyik padlásról egy vén banya, a ki azóta ott rejtőzködött. A többi részint átmenekült Szerbiába, részint pedig őrizet alatt áll, ki tudja hol?? Szóval a falu üres, a szerb házak egytől-egyig mind le vannak égetve. A községháza udvarán egy kis földkupacz domborodik, alatta