Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1914 (57. évfolyam, 1-52. szám)

1914-11-08 / 45. szám

Túl nap-nyugat, innen kelet Néznek kemény farkasszemet; Árad folyam, ma vízözönt, Holnap habod vértől kiönt, Holnapután könny neveli, Anyák keserves könnyei. A folyam egyre árad, de nem a Duna még, hanem a Pruth és a Száva. Ezeket már megnevelték az anyák keserves könnyei. Ezeket már áradásig nevelték azok a könnyek! Ezeket a könnyeket szárítgatni, a sebeket kötöz­getni sok nagy lelkek, sok édes szívek, sok megszám­lálhatatlan kezek — mintha minden magyar nőnek egy szíve s valamennyinek száz keze volna — éjjel, nappal munkában vannak; a paloták úrhölgyeivel az elaggott mosónők, a gazdasszonyokkal a szolgálóleányok, a sza­lonok tündéreivel a völgyi falvak s alföldi tanyák haja­donai versenyre kelnek a tisztára mosott viselteseknek és a boltból vásárolt végvásznaknak ingekké, kötelékekké, tópésekké darabolásában. Mintha Karthagó asszonyai keltek volna ki piramis­sírjaikból, kik egykor aranyhajukat metélték le, hogy abból íjjhúrokat, nyílvessző-idegeket fonjanak. „Aranyat vasért" kiáltja a lélek, egyszersmind bű­vös alkhímiával ócskavasakból aranyat, az aranyból ismét vasfegyvereket kovácsol. Intő jelek és jelenségek 1 Vigyázzunk és imádkoz­zunk ! Maradjunk otthonunkban s ha távol vagyunk, haza gondoljunk, siessünk vissza a mint lehet! És intő példák, hogy tartsuk nyitva kezünket és szívünket minden szenvedés enyhítésére, minden fájdalom gyógyítására . . . TÁRCZA. Levél a harcztérről. Szerbiai tábor X. 28. Kedves Szerkesztő úr! Szíves sorait már öt nappal ezelőtt megkaptam s azóta egyre várom a küldeményt. . . Sajnos, ezideig hiába. Tudom, ennek csak a tábori posta az oka. Elvégre lehetetlenségre ez sem képes. Végtelen nagy forgalmat kell lebonyolítani. (A vallásos iratkákat érti; most már oda értek. Szerk.) Abbeli kérését, hogy tábori levelet írjak, nagyon is módomban van megtenni. Kezdhetném bátran így is le­velem: „Kelt a szerbek rajvonalától 3—4000 lépésre." Ez magyarázza meg aztán azt, hogy az én munkám talán kissé különbözik a tűzvonaltól messzebb eső s a had­osztály vagy hadtest tábori kórházaiban működő lelkészek munkájától. Röviden erről a következőkben számolok be: Állandóan az ezredtörzszsel tartózkodom a „Ver­bandsplatzon". Ez, mint fentebb említettem, az ellenségtől 3—4000 lépésre van. Ide szállítják a különböző „Hilfs­platzokról" a sebesülteket. Mihelyt hoznak, azonnal ott vagyok mellette s ha van még idő rá, az illető súlyos sebesült eszméletén van, legelső sorban személyi viszo­nyai felől kérdezem ki, feljegyzem esetleges végakaratát, s ha még ezután is eszméleten van, imádkozom vele, ha már nincs eszméleténél, imádkozunk a többi súlyos, de komoly aggodalomra okot nem adó sebesültekkel ő érette s mindnyájukért. Sajnos, a Verbandsplatzra kerülő súlyos sebesültek nagy része most fej- és hassérült, a fele körülbelül el­pusztul ide bekerülve, néhány óra alatt. Hiába a leg­gondosabb ápolás, a műtét, azok a komitácsi golyók végtelen roncsolást visznek véghez, bárhová fúródjanak, s hozzá kell vennünk még azt is, hogy a két rajvonal egymástól 300—80 lépésnyire van. Tehát nagy czél, biztos czél. Sajnos, katonáink sokszor vakmerőek, vir­tuskodók. Fogadásból kiülnek a „Deckung" tetejére, míg egy czigarettát elszívnak, sőt a hol 100 — 80 lépésre vannak egymástól, a nyelvét is öltögeti a „vadráczra" s egyéb itt fel nem sorolható, a fonomimikai rendszerrel talán némi összefüggésben lévő, sokszor elmés, de sokszor vastag tréfás jelekkel bosszantják a fedezékeikbe min­dig jól elrejtőzködő szerbeket. Bizony sokszor életükkel fizetik meg e meggondolatlanságot, csak akkor bánják már, mikor ott nyögnek a Verbandsplatzon s egymásután sorolják el „tessék írni az én jó feleségemnek, kedves, édesanyámnak stb. jaj, sohase látom őket!" A Verbandsplatzon levő súlyos sebesültek közt, kik megtarthatók az élet számára, nagyon nehéz a munka. Idegesek, nyugtalanok, izgatottak, innen szabadulni sze­retnének. Érthető is. Tőlünk mintegy 1000 lépésre van­nak a mi ütegeink, melyek szakadatlanul bömbölnek, földrengésszerűen rázzák az épületet. A válasz is sok­szor egész közelünkbe érkezik. A puskaropogás, a gép­fegyver berregése sokszor olyan, mintha az udvaron szó­lana. Pedig ezeken a gyalázatos rossz útakon lehetetlen őket tovább szállítani, az egyenlő lenne a halállal . . . Végtelen nehéz meggyőzni őket arról, hogy pl. haslövés­nél egyedüli biztos gyógyszer 8—10 napig nyugodtan egy helyben maradni. Ha aztán nem igen lehet bírni nyugtalanságukkal, rendesen azt szoktam mondani: Jó, hát csak induljon útnak, de megírom a feleségének vagy a jó édes szülőjének, hogy Önmagát ölte meg, mert ha itt nyugton marad, feltétlen meggyógyul. Ha aztán si­kerül kihúzni 8—10 napot itt, micsoda buzgó imával borul le az Isten előtt mindenik. Egész prédikácziókat tart a többinek is, buzdítván őket az engedelmességre. A mikor lehet, reggel és este rendesen együtt imádko­zunk, együtt „ajánl juk magunkat oltalmába a reánk jövő éjszakába ..." s reggel, a mikor a nap felserkent . . . ismét együtt vagyunk s Istenre bízzuk magunkat. . . Ha állapotuk megengedi, a bibliából olvasok fel vagy elbe­szélgetek velük. Valami megható, ha egy-egy elköltözik közülök* A temetés épen úgy megy, mint a hogy az a szép, fáj-

Next

/
Thumbnails
Contents