Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1914 (57. évfolyam, 1-52. szám)

1914-10-04 / 40. szám

szerint írtam és tanítottam, nem vonom vissza, halálommal pecsételem meg, a mit hirdettem". A csontváz el nem hamvadt részeit és a koponyát a bakák zúzták szét, porait szétszórták. A magvető meghalt, de az elhintett mag kihajtott. A szentegyházak ezreiben hirdetik Krisztusnak szeplőtlen evangéliumát, a mellyel a protestantizmus sorsa össze van nőve. Igen az evangéliummal, hiszen csak vele élhet, csak nélküle halhat meg. A protestántizmusé a jövő. A protestantizmusé, mely a tiszta keresztyénség intenzív erejével Nisard szép (és igaz) kifejezése szerint is „mérsékelte a politikai hatalmat, jólétet, felvilágosodást terjesztett maga körül, több becset adott az emberi életnek". •Egy református lelkész valamikor a konstanczi vértanúra gondolva így szólt: „Ó egykoron a máglya ölt, De élt a buzgalom: Most béke van; de a szent tűz Hamvad, tapasztalom." De elhamvadni nem fog. A következő vasárnapon pedig (épen okt. 11-ike) bizonyára sok-sok szentegyházban meg fog újulni az emléke annak, a ki nagy bátorsággal, önfeláldozással azok első alapkövét letette. Dr. Pruzsinszky Pál. BELFÖLD. A Lorántffy Zsuzsánna-Egyesület kórházában. Tülköl az utczákon végig az autók trombitája, A család-utczai imaterem békés katonalakói felfigyelnek a zajra. Ujabb „bajtársak" érkeznek a fehér, puha ágyak ölelésébe. A tülkölés hangjaival az utczák népének lelkes éljenzése fonódik egybe. A kórházi személyzet felkészülten vonul ki a kapuhoz a vendégek fogadására. A mint egymásután felvonulnak az autók utasaikkal, tüntető, ünneplő lelkesedés szorongatja végig az ember szívét. Megállanak. A „sebesültekéről átterelődik most már a figyelem az egyes „sebesült"-re. És a sebesült már nemcsak lelkesítő, de résztvétre indító látvány is. Néhány héttel ezelőtt magasra emelt, büszke tekintettel énekelték felénk, kik nem mehettünk a harczmezőre, ezek a vitézek: maradt itthon kettő-három nyomorult. Es most visszajöttek nyomorultan a mi szolgáló szeretetünk ölelő karjai közé. De csakhogy így is — visszajöhettek. Az utcza népében észre lehet venni nőket, a kik fürkésző tekintettel keresnek meg minden egyes sebesültet. Látszik rajtuk, hogy nem látják azt, a kit keresnek. Megered a könnyük. Megsiratják azokban, a kiket látnak, azokat, a kiket nem láthatnak. * Mikor e sorokat írom, úgy fekiisznek itt előttem sebesültjeink négy hosszú sorban, hogy láthatom mindeniket. Erőteljes, fiatal legények. Két hónappal ezelőtt békés, munkában izzadt polgárok, Mi keresni valójuk se volna most itt, szeretteiktől távol, feladataikból kiszakítva — ha a Bi'in réme fel nem idézi az eltolódások áradatát. Csak nemrég még ép, egészséges emberek megcsonkítva, zúzott testrészekkel, fájdalmak közt, tétlenül hevernek a kórteremben, mindez azért, mert Isten magasabb diplomácziája olyan iskolába vezette a népeket, melyben fenyítés, ostor és rettenetek alatt kell az embereknek megtanulniok azt, a mit ezek nélkül nem tudtak, — nem akartak megtanulni. Mennyi könny kíséri ezt az iskolázást. Könny van azoknak a szemében, a kik viselik a fájdalmakat. Könynyet hullat, a ki látja a fájdalmakat. Könnyet sírnak sokfelé, a hol távollevő szereitekért aggódnak. Míg itt írok, a műtőteremben valóságos üvöltés hangját váltja ki a szenvedés egy katonából, a kinek óriási nyitott vállsebében biztos kezű főorvosunk ujjaival állapít meg többszörös csonttörést ott, hol a Röntgen sugarai megcsalták az orvosi szemeket. A kórterem egyik sarkában a fájdalom férfikönnyeket csal ki egy horvát vitéz szeméből. Megható látni, a mint a dragonyosunk vörös sapkájával fején, törött féllábát mankóval helyettesítve, végig biczeg itt előttem a kórtermen. Csak néhány héttel ezelőtt is milyen másképen volt még! Hozzám jutott egy levél, melyet kórtermünk beczézett magyarja: a „Somogyi bácsi", a félkarját elveszített egyszerű somogyi fiú írt öreg tanítójához: „Kedves Tanító úr I Nem mulaszthatom el, hogy szomorú helyzetemről ne értesítsem. Az aug. 19-i Sabácz mellett vívott véres ütközetben azt a kezemet, a mellyel kedves Tanító úr 24 évvel ezelőtt megfogatta a palavesszőt, egy srapnell úgy megrongálta, hogy amputálni kellett; így jobb kezemet elveszítettem. Kedves jó szüleim és kedves feleségem vigasztalni kérem." Sokáig elhallgatta balkézzel írt leveleiben kedvesei előtt veszteségét. De mikor arról volt szó, hogy meglátogatják apja és felesége, sietett tapintatosan értesíteni feleségét, hogy az egyik, addig hű élettársát már elveszítette. Megható volt a találkozásuk. Az öreg Somogyi bácsi könnyezve kérdezte: „Hát nem ölelsz át, kedves fiam ?" Milyen nagy lelki és szellemi érdekek foroghatnak ott koczkán, a hol ennyi könnyet, fájdalmat, szenvedést, nyomorúságot hozat meg áldozatul az emberekkel a világtörténelmet csináló Isten! ? * Ragyognak is a lelki értékek. Gyönyörű példáit látja itt az ember az önkéntes szolgálatoknak. Érdemes végig nézni, hogyan jut egy új szállítmány sebesült a fehér, puha ágyig. A sebesültek megérkeztekor az első feladatot Rómé borbélymester úr vállalja, a ki immáron 85 sebesültünkön hozta helyre azt a sokhetes, szakjába vágó mulasztást, a mi kivetkőzteti formájukból a deli vitézeket. Azután fürösztik az újonan érkezteket. Menynyi áldott kéz sürög-forog nemes önmegtagadással a munka körül. Mindig lelkesedést varázsol az arczomra, valahányszor visszaidézem emlékembe annak a képét, a mint egy méltóságos asszony bontogatja ki a tehetet-