Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1914 (57. évfolyam, 1-52. szám)

1914-08-16 / 33. szám

a megélhetés eszközeinek keresésében. Szerezzen munkatársakat, alakítson főleg a nőkből a szeretet munkáit gyakorló köröket. A világi hatóságokkal karöltve dolgozzék a szűkölködők felsegélésón. A gazdagokat buzdítsa adakozásra. A segélyezéseket irányítsa körültekintő szeretettel. A tudatlanokat világosítsa fel, harczba vonult kedveseikhez intézett levelezéseiknél legyen segítségükre. Beszélgetéssel, imádkozással, prédikálással ápolja a hitet, a lelkesedést, a reménységet, a nemzeti öntudatot, gyengítse a háború borzalmaitól való félelmet . . . Mutassuk meg, hogy bennünk is ugyanaz a lélek lakozik, mint a mely lakozott a mi Urunk Jézus Krisztusban ! „Mi nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem hitéi, hogy éljünk." (Zsid. X. 39.) * Dr. Baltik Frigyes körlevele. A dunáninneni ev. püspök a következő körlevelet intézte a kerület lelkészi hivatalaihoz: „Üdvöt az Úrban! Háborii veszélye fenyegeti hazánkat: családok fejei, illetve tagjai bevonulnak katonai szolgálatra. Ezen nehéz időben erőt nyújt a hit, Istenben vetett bizalom. Isten irgalmasságából jön a vigasz, segítség és lelki béke! Ennek következtében intézkedem, hogy a lelkész urak vasárnapi délelőtti istentiszteleten a szent beszéd utáni imában „a háború idején elmondandó imában" a királyért, a hazáért, hadseregünk győzelméért, a harczi szolgálatban állók isteni oltalmáért, a magukra hagyott családok fenntartásáért és a minél előbb beállandó békéért fohászban forduljanak a gyülekezettel a kegyelem Istenének szent trónjához Megváltónk és Üdvözítőnk szent nevében. Isten áldja a hazát, vezesse győzelemre vitézeinket, oltalmazza családjaikat." • Geduly Henrik tiszai ág. hitv. ev. püspök körlevelet intézett egyházmegyéje főespereseihez és lelkészeihez, melyben többek közt ezeket írja: ..Mérsékeljük igényeinket, hogy e nehéz időkben legyen miből támogatnunk azokat, a kik nálunk elhagyottabbak. Mondjunk le minden költséges szórakozásról, a lelket rabságba, a ház táját Ínségbe döntő szenvedélyeinkről. Látogassuk meg szegényeinket, betegeinket, még pedig az irgalmas szamaritánus olajával és borával kezünkben. Vigasztaljuk meg a sírókat, a veszteseket annak a nagy szellemi kincsnek ragyogtatásával, a mely a mulandó dolgok értékét az örökkévalók tükröződése szerint vizsgálja — és ez: a világtörténelem menetében szemmel látható isteni gondviselésben való hit és remény kincse. Vegyünk részt lelkesen, példaadóan mindazon szervezetek munkájában, a melyek e súlyos napokban községek-, városok-, vármegyékszerte megalakulva, a keresztyén irgalom nagy művének szolgálatába állottak. 0, ha valaha, úgy most nyílik tér igazi beimisszióra, igazi evangéliumi apostoli munkára, előttetek, kedves lelkésztestvéreim ! Fel tehát a szent munkára, a Jézus Krisztus, a seregek Urának, Istenének nevében ! Fel e szent munkára abban a magasztosan lelkesítő reményben. hogy a válságosán forrongó események felhőin át ott ragyog a jövendő boldogabb Magyarország biztató képe, a melyben valóra válik a legnagyobb magyar jósigéje: „Magyarország nem volt, hanem lesz." * Raffay Sándor budapesti ág. h. ev. lelkész, mint a Magyar Evangélikus Lelkészek Egyesületének elnöke az ág. h. ev. egyetemes egyház és a kerületek elnökségeihez érdekes nyílt levelet intézett. Idézzük belőle a következőket : „Minthogy a gyülekezetek pásztor nélkül nem maradhatnak s az egész társadalmat sújtó csapások és megpróbáltatások e komoly és nehéz napjaiban van legnagyobb szükség az evangélium vigasztalására: méltóztassanak intézkedni, hogy a hadba vonult lelkészek munkakörének ellátása vagy a szomszédos lelkészekre, vagy a még munkaképes nyugalmazott lelkészekre vagy esetleg e végből kirendelt és meghatalmazott lévitákra bízassék. A gyülekezetek ilyen nehéz időkben és ilyen nyomott lelkiállapotban vannak leginkább kitéve a szekták csábításainak s általában a hitehagyás veszedelmének. Ilyenkor az egyházakat istentiszteleti ellátás és lelkipásztori gondozás nélkül hagyni semmikép sem szabad. Tisztelettel kérem az erre vonatkozó rendelkezések sürgős megtételét. Ezzel kapcsolatos a hadbamenő és azokat helyettesítő lelkészek fizetése, illetőleg díjazása kérdésének egyöntetű országos szabályozása. A lelkészek családjáról az elhagyatottságban, különösen számítva a bekövetkezendő drágaságra is, mielőbb gondoskodnunk kell. Sok segédlelkészt is szolgálatra szólítottak be. Mi történjék ezekkel? Ha helyüket betöltik, velük történik jogtalanság, ha betöltetlenül hagyják, a gyülekezeteken esik sérelem, mert a szolgálat hónapokig is eltarthat. A bevonult segédlelkészek rendes katonai fizetést kapnak. A segédlelkészi díjazást tehát nélkülözhetik. De ha a káplántartó egyházak és lelkészek az amúgy is szííkös személyi viszonyok között kapnának is új munkaerőket, megengedhető-e, hogy akár a hadba szálltak, akár az azok helyébe lépett új erők jövendő alkalmaztatásuk tekintetében bizonytalanságban maradjanak? E kérdések megoldása nem lehet az egyes gyülekezetek feladata, e dologban egyetemes intézkedést, vagy legalább irányítást várunk. Nem egy helyről jött már panasz, hogy felavatott lelkészeket, de különösen fel nem avatott theologusokat, a kik még tanulmányaikat be sem fejezték, sokszor csak tévedésből, de sokszor tudatosan is sorkatonasági szolgálatra kényszerítettek. Ez pedig a Véderőről szóló országos törvénnyel ellenkezik." Ugyanezek a kérdések a református anyaszentegyházban is megoldásra várnak. Várjuk mi is a bölcs intézkedéseket.