Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1914 (57. évfolyam, 1-52. szám)

1914-08-16 / 33. szám

termet és a nagy lovagtermet néztük meg. A 8ü méter hosszú óriási terein tele van régi fegyverekkel, pánezé -lokkal, zászlókkal, dísztárgyakkal. Minden a régi dicsőségről beszél. A törökök 1522-ben elűzik a Johannitarendet, Rhodus szigetéről. Nyolcz év múlva V. Károly Málta szigetét adja nékik. Azóta a máltai lovagrend nevet viselték. Legkeményebb harczaikat a diadalmasan előrenyomuló törökök ellen vívták, különösen 1565-ben. A következő évben építteti nagymesterük, La Valetta, a róla elnevezett, bevehetetlennek tartott sziklavárát. Századokon át nem is bírják bevenni. 1798-ban, Napoleon egyiptomi útjában azonban árulás folytán franczia kézre kerül. Két óv múlva angol és nápolyi segítséggel elűzik a francziákat. Az egyik segítőtárs, az angol azonban szépen beleül a várba s az 1814-iki nagy egyezkedés véglegesen néki ítéli oda. De búcsúznunk kellett La Valettától. Utunk a máltai partok mellett vitt el jó darabig. Balfelől hagytuk a tengeröblöt, melynek zátonyán Pálék hajója megfeneklett s a partot, a melyre részben úszva, részben deszkákon és hajóroncsokon kijutottak. Az öblöt ma is Pálöbölnek hívják. A szigetektől búcsút véve, a leszálló alkonnyal mi is nyugovóra tértünk. Másnap, 17-én reggel arra ébredtünk, hogy hajónk erősen kezd ingani. A tenger meg akarta mutatni amúgy kicsiben, milyen lehetett Pálék útja a primitív alexandriai hajón. A mutatvány elég „hatásos" volt. Néhányan, a kik sehogy se tudunk megbarátkozni a tengerrel, hamarosan bizonyságot tettünk erről. De föltünedeztek az afrikai partok és hajónk a lunisi öblön és csatornán behaladva, 1 órakor kikötött Tuniszban. Mindjárt ebéd után kirándultunk Carthago romjaihoz. Mindnyájunk emlékezetében ott él Carthago, a romjain könnyező szemekkel iilő il/anws-szal együtt. Cato szavai kétszeresen beteljesedtek: nemcsak maga a város pusztult el, de a romjai is csaknem egészen eltűntek. A teljes pusztulás képe tárul elénk. A mulandóság nyomasztó érzése száll lelkünkre. Hol van a hajdan híres város, melyet egymást fölváltó nemzetek újból és újra építettek? Hol van a hétszázezer lakosú biiszke város? Hol vannak az utczák, a melyeken Scipio bátor katonái Kr. e. 146-ban diadalmasan rohantak föl a dombtetőre? Hol vannak a büszke római épületek, templomok, a melyeket a rómaiak jó két század múlva (44-ben) a romok fölé emeltek? Hol vannak a keresztyénség hódítását hirdető hatalmas bazilikák, a melyeknek a falai a nagy egyházi atyák: Tertullián, Cyprián szavait visszhangozták, a hol több zsinatot tartottak? Hol volt a411-iki híres zsinat, lvol a nagy Augustinus diadalmasan csapott le a donatistákra? Hol tanyáztak a vandal királynak, Genersich-nek és a berbereknek hódító csapatai? Az arabok 698-ban végkép lerombolják a nagy várost. Köveit is széthordják. Ekesfejű oszlopait szerteszét viszik : Cordovába, Pisá-ba, Génuába is jut belőlük. A kereszt erős őrhelyén a félhold fiai még az életet is kiölik. Mintha átkozottnak tartanák azl a szép helyet: beljebb építenek maguknak fészket a mocsaras öböl végén. Csaknem 12 század múlva, 1875-ben azonban új élet költözik a nagy múltú romok fölé. A dombtetőn, hol egykor a pún Esmun-nak, majd a római Esculap-nak a temploma állott, a szakállas „fehér barátok" szép székesegyházat emeltek. Kupoláiról és a szomszédos Szent Lajos-kápolna tetejéről erős fénnyel ragyog le a kereszt a föltúrt oldalú dombokra, a kiásott amfiteátrumra, vízvezetékekre, földbevájt pun sírokra. A barátok egyre ássák a romókat és keltegetik életre a rég eltemetett keresztyénséget. S az „Elet Ura" bizonyára megmutatja, hogy nemcsak három nap, de több. mint egy ezredév múlva is lehetséges föltámadás! Leültem egy-egy romhalmazra. A délnyugatról fúvó erős szél is segített tálán, hogy a gondolataim elszánjanak messze északkeletre: hazámba. Fájdalom, ott is annyi a rom, ott is olyan kevés az élet, ott is jórészt a régi dicsőségből élünk . . . De nem sokáig tűnődhettem. Vissza kellett térnünk a városba. A néma romok közül a zajos városba. A színes arab világ a maga egész érdekességével tárult elénk, a mint az új franczia városrészt elhagyva, betértünk a belső arab városba. Szűk és fedett sikátorokon, szukkokon vitt keresztül az útunk. Jobbról-balról apró kis üzletek. Péntek van : a mohamedánok üzletei zárva vannak: a zsidóké vannak csak nyitva. A nyitott üzletek sokaságából látjuk, hogy itt is elég szép számmal vannak. A viseletük egészen olyan különben, mint az araboké. Fehér, meg mindenféle más színű ruhákban és turbánosan járnak ők is. Csak a nők viselete más. Mindenekelőtt nem födik be az arezukat, míg az arab nők sűrű fekete, posztószerű fátyollal egész arezukat befödik, csak a szemük számára van egy kis nyílás. De más különbség is van köztük. A zsidó nők mind kövérek. A leányokat, mihelyt eladó sorba kerülnek, hizlaló kúrára fogják, hogy jobban fessenek a házasulandó ifjaknak. Az éltesebb zsidónőknek ezenkívül aranyozott ezukorsüvegszerű fejdíszük is van. Másnap délelőtt azután ellátogattunk a bey palotájába. Afajta árnyékkirály a bey, a kinek szabad azt akarnia, a mit a francziák akarnak. 0 maga a nyaralójában van most, de azért a palotájában is. nagy nyüzsgés-forgás van. Itt intéznek mindenféle közügyet. Egy csomó ügyes-bajos ember ül az ajtók előtt, a kövezeten, keleti módon keresztbetett lábakkal. Az egyik szolga bevezetett minket a palota tróntermébe. Nagy vörös bársonyszék volt a trón. Kétoldalt vörös kerevetek voltak a „miniszterek" számára. Nagyban biztatott minket, hogy üljünk rá a bey trónjára. Azután baksistleső, sunyi ábrázattal alázatosan szalutált mindegyikünknek, a mikor ráültünk a „trónra". Megnéztük még az érdekes arab stílusban épült éttermet is, azután fölmentünk a palota tetejére. Szép látvány nyílt onnan a lapos, fehértetejű házak ezreire, melyekből félgömbalakú kis kupolák, a mecsetek tornyai, a várnak: a