Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1914 (57. évfolyam, 1-52. szám)

1914-07-26 / 30. szám

ság örvényébe. A reformáczió sem tudta kiemelni ebből. Hiszen a keresztyénség nagyobbik fele hallani sem akar a reformáczióról. De más szempontból is az igazi keresztyének száma, a ldk igazán komolyan akarják a valódi reformácziót: az Istenország evangéliumának szellemében, nagyon csekély. Messze vagyunk a czéltól, a kezdet kezdetén. A czél az Istenország realizálása; Isten királyságának, uralmának, törvényének, akaratának megvalósítása nemcsak az egyéni, hanem a társadalmi, nemzeti, politikai és gazdasági élet terén. Komolyan kell vennünk a szeretetet, mondja Göhre után, a melyet Krisztus hirdetett, a melyért meghalt; kell, hogy ez a szere'tet, a mi gazdasági, politikai és társadalmi viszonyaink mezején is, a hol millió és millió embertestvérünk sorsáról döntenek, ne maradjon puszta jelszó, hanem váljék tettekké :. gazdasági, politikai és társadalmi tettekké. Tehát az Istenország megvalósítására irányuló munkánkban nekünk protestánsoknak, a reformáczió híveinek kell előljárnunk és mindazokban szövetségeseket látnunk, a kik a gazdasági, politikai és társadalmi viszonyok mezején, ha más lobogók és más jelszavak alatt is, de az igazság, szeretetés méltányosság törvényeinek megvalósításáért küzdenek. Ezeket kell bajtársainknak tekintenünk. Jánosi szerint ezek a bajtársak nem lehetnek a r. kath. egyház hívei. És pedig azért nem, mert egyfelől a katholiczizmus minden látszólagos renészánsza daczára is a haladás által halálra ítélt irányzat, mellyel szövetkezni nem tanácsos, másfelől a ,,katholiczizmus és protestantizmus két ellensarki vég" s így a szövetkezés lehetetlen. Nem a katholiczizmussal, hanem azzal a másik hatalmas társadalmi mozgalommal, a szocziálizmussal kell szövetkeznünk. Mert a keresztyénség és szocziálizinus között csak félre- és meg nemértésen alapuló ellentót van. Némely szoczialisták elvadultan támadják általában a vallást, de különösen a keresztyénséget, mert nem értik, nem ismerik ezt és megfordítva. Az igazi keresztyénség és szocziálizmus között nemcsak ellentét, hanem megegyezés is van. Amaz múló,, ez állandó. A keresztyénség az igazság új egét, földjét várja, a szocziálizmus csak az igazság új földjét akarja és amazzal nem törődik, azt megtagadja. De az Istentagadás, vallásellenesség nem lehet állandó betegsége az okos embernek. A protestáns keresztyénségnek és szocziálizmusnak tehát közeledniök kell egymáshoz. Amannak meg kell értenie, hogy neki az igazság földjéről megfeledkezni nem szabad és a maga hivatalos szervezetében és nem hivatalos működésében szoczializmusellenes irányokat követnie valóságos öngyilkosság. A szocziáldemokrácziának pedig be kell látnia, hogy neki az igazság új egét ostromolnia és agitácziójában egyház- és vallásellenes irányzatot követnie, hasonlóképen öngyilkosság. A füzetnek végén Jánosi Rauschenbuschot idézve, mondja: „a keresztyénségnek szövetkeznie kell a munkásosztállyal'1

és ezzel kapcsolatban hangsúlyozza, hogy ez az osztály a mai rendszer legsiratnivalóbb áldozatja: meg van csalva testben, lélekben. Az utóbbiban azért, mert közüle a legtöbben nem vágynak csak a földiek után. 0 nemcsak azért fordul feléjük (a munkásosztályhoz), mert a keresztyénségnek szüksége van rájuk, hanem azért is, mert nekik van szükségük az evangéliumi keres sty én ségre. íme, ezekben ismertettem Jánosi füzetjének tartalmát. A téma, melyet tárgyal, nagy figyelmet érdemel. Nem új dolgok, a miket röpiratában hangoztat. Külföldön egyházi és egyháztársadalmi gyűléseken, konferencziákon, a könyvek, röpiratok százaiban, ezreiben hangzik fel a gondolkozó és aggódó lelkek kérdése: Hogyan nyerjük, hogyan tartsuk meg a munkásosztályt a keresztyénség és egyház számára. Mert valóban elvakultság lenne, nem látni, miként idegenednek és fordulnak el az emberek ezrei, sőt milliói a keresztyénségtől, mindenféle egyháztól. Ott, a hol teljes voiuntárizmus van, a hol az emberek nem születnek bele valamely egyházba, ott különösen a munkásosztály tagjai, a „proletárok" ezrei maradnak az egyházon kívül és ott, a hol, mint nálunk is, legalább bizonyos korig „hitkényszer" van, ennek sorából kerülnek ki azok, a kiknél a leghálásabb talajra talál az „el az egyháztól" jelszava. Vegyük csak kezünkbe a „Népszavát", íme a legféktelenebb agitáczió a keresztyénség és minden „égi igazság" ellen. És legyünk tisztában azzal, hogy míg mi protestánsok nem tudunk csak egyetlen egy krajczáros napilapot sem fenntartani, addig a szoeziádemokrácziának ezt a hivatalos orgánumát százezrek olvassák. Igaz, hogy nem mindenütt épen ilyen a szocziálizmus vagy talán helyesebben fejezzük ki magunkat, ha mondjuk, nem mindenütt ejtette hatalmába a munkásosztályt az a szocziálizmus, a melynek, mint nálunk is, nincs, csak csúfondáros káromló hangja mindenféle pozitív vallással és különösen a keresztyénséggel szemben. Csak egy példát. Ezelőtt két évvel, mint tudjuk, közel másfél millió bányász sztrájkolt Angliában. Sok helyen játszódtak le ott is féktelen jelenetek. De egy kis bányászfaluban a kényszerítve pihenő munkások a düledező kis templom helyébe újat építettek. A kérdés hát íme ez: szövetkezhetik-e a keresztyénség, illetőleg a mi protestáns egyházunk — erről van szó — a szoczializmussal és pedig azzal, a mely itt nálunk, vagy mondjuk általában a kontinensen meghonosult, azzal, a mely Jánosi szerint is nagy részben ádáz gyűlölettel van eltelve a keresztyénséggel szemben ? A Jánosi optimizmusával vagy mondjuk jóhiszemű elfogultságával kell bírnia annak, a ki erre a kérdésre igenlőleg tud válaszolni. A szocziálizmussal, mint pártszervezettel szövetkezni a keresztyénség legkardinálisabb elveinek feladása nélkül nem lehet. Hiszen zászlajára ezidő szeszerint osztály- és minden meglévő, előttünk szent intézmény iránti gyűlölet ós nem a reform, hanem a rombolás programmja van felírva. De van az éremnek másik oldala is. Abban igaza' van Jánosinak, hogy nálunk a mi egyházunk és a pro-